A törvényességi óvások gyakorlata. A Legfelsőbb Bíróság törvényességi óvások folytán hozott határozatai, 1-2. r.: polgári jog, büntető jog (Budapest, 1958)

kielégítésére nyer felhasználást, a 7/1953. (II. 8.) M. T. sz. rendelet rendelkezéseit a baleseti járadék összegének megállapításánál is figyelembe kell venni. Nem lehet figyelembe venni ezeket a rendelkezéseket, amikor a megszabott legalacsonyabb mérték az elhalt által a gyermekek tartására fordított összeget kétségtelenül meghaladja, ami elsősorban az átlagosnál jelentékenyen magasabb összegű jövedelmeknél fordul elő. Azokban az esetekben, amikor a fentiek értelmében a 7/1953. (II. 8.) M. T. sz. rendelet rendelkezéseit figyelembe kell venni, e jogszabály megjelenése, illetőleg a társadalmi viszonyoknak és a közfelfogásnak e jogszabályban visszatükröződő megváltozása önmagában is elegendő ok a gyermekek tartását szolgáló baleseti járadékok felemelésére. Minthogy az elhalt által nyújtott tartás helyébe lépő baleseti járadék a kedvezményezett számára is megélhetés biztosítását szolgálja, olyan esetekben, amikor a járadék fizetésére kötelezett személy a járadékot elsőrendű anyagi és kulturális szükségletei kielégítésének sérelmével, e szükségletek terhére fizeti, magának a baleseti járadék összegének a megállapításánál sem lehet egyedül az elszenvedett kár nagyságából, tehát az elhunyt által ténylegesen nyújtott tartás mérvéből kiindulni. Ilyen esetben az összes körülményekre, így a károkozó és a károsult anyagi körülményeire, de a vétkesség fokára is tekintettel kármegosztásnak, kárkiegyenlítésnek lehet helye. Ugyanezek a szempontok azt is indokolják, hogy a bíróság a korábban megállapított baleseti kártérítés összegét a 7/1953. (II. 8.) M. T. számú rendelet rendelkezéseinek figyelmen kívül hagyásával ne emelje fel, holott az elhunyt jövedelme nem haladja meg azt a mértéket, amely mellett a kifejtettek szerint e rendelkezéseket figyelembe kell venni. (1955. II. 25. — P. törv. 21.989/1954.) Elvesztett tartás fejében követelt kártérítés A felperes férje halálesetéből kifolyólag a bünetőbíróság a kezelő körzeti orvos alperest elítélte, amiatt a kötelességszegése miatt, hogy a második vizsgálatánál az elhalt állapotának rosszabbodásából nem vette észre, hogy az előzőleg megállapított kórisméje téves, amikor a felperes férje az azonnali kórházba szállítással esetleg még megmenthető lett volna. Ebből kifolyólag követelt a felperes elvesztett tartás fejében havi 250 Ft kártérítést az alperestől. Az elsőfokú bíróság az alperest a felperes javára a férje elhalálozásától kezdődőleg havi 250 Ft járadék fizetésére kötelezte. Ezt az ítéletet a másodfokú bíróság úgy változtatta meg, hogy az alperest az elhalálozástól, 1953. szeptember 30-ig letelt időre összesen 3000 Ft, azon túl havi 100 Ft járadék fizetésére kötelezte. Az összegszerűséget illetőleg figyelemmel volt arra, hogy a felperes férje, aki gyári dolgozó volt, a keresetindításkor a 65. élet73