Apáthy Jenő (szerk.): A m. kir. legfelsőbb honvéd törvényszék döntvényei. Figyelemmel a cs. és kir. legfelsőbb katonai és a cs. kir. legfelsőbb Landwehr törvényszék gyakorlatára (Budapest, 1918)

40 zó bűncselekmény nem is volna szigorúbban megtorlandó, mint a honvéd büntető bíráskodás alá eső bűncselekmény. Eszmei halmazat esetében ugyanis, csak egy tett forog fenn s a bűnvádi üldözés tárgyát maga a tett, nem pedig a minősítése képezi. Ha tehát egy tett fölött a honvéd bíróság az előtte emelt vád alapján már itélt, úgy ezáltal „res judicata"-t teremtett és a „ne bis in idem" elvénél fogva, ugyanazzal a tettel még más (polgári) bíróságok is többé nem foglalkozhatnak. Az ellenkező felfogás inconsequentiákra vezethetne és mindenesetre vádlott hátrányával járna, mert vádlott mindig jobban jár, ha cselekménye fölött csak egy, nem pedig több bíróság ítél. A haditörvényszék a vádbeli nyilatkozatok közül az egyik mondatnak az egyik részét kiszakítva, külön vette megfontolás alá és kijelentvén, hogy ezek a szavak: „a ti Ferenczeteknek ezt (a saját ülepére ütve), — a koronáját a seggébe dughatja" csupán felségsértés bűntettét képezik, — magát emiatt — a többi vádbeli tettre, illetőleg nyilatkozatra vonatkozólag pedig azért nyilvánította illetéktelennek, mert ezekben csupán felségárulást látott fennforogni. Ezzel szemben azonban a vádbeli tett természetéből és összes körülményeiből megállapíthatónak látszik, hogy a vádbeli cselekmény azzal a szándékkal követtetett el, hogy abból az ellenségre előny, a saját hadseregünkre pedig hátrány háramoljék, mert aki oly időben, midőn országunkat az a szerencsétlenség éri, hogy egy részébe, még pedig annak szerbek által lakott vidékére, a szerb ellenség betör, az ellenséget üdvözli, rokonszenvének jeleivel nyíltan elhalmozza és a közhangulatnak az ellenség javára fordításán fáradozik, az ilyen egyén kétségkívül erkölcsi támogatásban részesíti az ellenséget és ezt vádlottnak tudnia kellett. De a cselekmény egész lefolyásából és lénye-