Edvi Illés Károly (szerk.): Az anyagi büntető törvények és a sajtótörvény. A büntető novellával, az összes melléktörvényekkel, rendeletekkel, utasításokkal és a felsőbíróságok határozataival kiegészítve (Budapest, 1915)

384 Btk. 279. §. nek előrebocsátása után, az emberhalál okozása esetében a szándék ép ugy, mint a physikai tettre vonatkozólag1, egyenes bizonyíték hiányában sőt ezek mellett, de ellenére is, a bizonyításnak lényeges tényezői: a sértésre használt eszköz, valamint az eszköz használatának módja is. Mert föltéve, hogy a tettes elméjének működése rendszeres volt és ezáltal képes volt ugy az általa használt eszköz valószínű hatását előrelátni, valamint képesítve volt egyszersmind azon eszközök mikénti használatát aszerint irányozni, hogy az rendes viszonyok között, az ekként való használat által elöállani szokott eredményt létrehozza; ha a tettes — elmetehetségének ily állapotában — ily eszközt, melyről sokszori észlelet után tudja, hogy az emberi test bizonyos része ellen használva, az organizmust szétrombolja és az ember halálát okozza, azt nemcsak emberi test ellen használja, hanem egyenesen akként irányozza, a mint ez az eredmény okozása szempontjából czéltudatosan irányozandó és ha ezenfelül e használatnál oly erőt fejt ki, mely a sértést akadályozó anyag ellentállását megszüntetve, a halált mint eredményt csaknem ellenállhatatlanul maga után vonja: ily esetben nagyon nyomatékos bizonyíték, illetve ellenbizonyiték nélkül nem lehet elfogadni, iiogy a halálos eredmény ne lett volna ismert, tudott és szándékolt czélja az életveszélyes eszköz használatának, irányzásának és az erö kifejtésének. Ezekből, az észlelés, a felismerés és a megítélés vagy a megállapítás általános törvényeiből levont logikai következtetéssel szemben nem emelkedhetik túlsúlyra a tábla Ítélete mellett felhozott azon további indok sem, hogy a fenforgó esetben az ölési akarat „nem bizonyittatott be sem beismeréssel, sem tanúvallomással, sőt lélektani indok sem merült fel, melyből az ölési szándék biztosan következtethető volna." A mi ugyanis a beismerést s a tanúvallomást, mint bizonyítékot együttesen illeti: hazai törvényeinkben nincs oly rendelkezés, bűnvádi eljárásunk pedig nem ismer oly megállapított gyakorlatot, melynek értelmében bármely büntetendő cselekményre vagy annak bármely tényező elemére, illetőleg a birói Ítélet szempontjából lényeges valamely körülményre vonatkozó akár a beismerés, akár a tanú általi bizonyítás az érvényes bizonyítékok kizárólagos faja volna. Ez ép ugy áll a physikai cselekedetekre, vala^ mint a szándékra általában, ugy ennek egyes fajaira nézve is. Ha ez nem állana, azon esetben a titokban, tanuk távollétében véghezvitt gyilkosság tettesének e bűntettben való elitéltetése és ellenében a törvény által e bűntettre határozott büntetésnek kimondása, minden más még oly erős bizonyíték kizárásával egyedül az ö akaratától, vagyis a legnagyobb bűntettesnek tetszésétől függő beismerésétől válnék függővé, a mi pedig a jogrend és a jogbiztonság leglényegesebb feltételével, a törvény uralmának elsőrendű követelményével ellentétben áll. A mi különösen a tanú általi bizonyítást, vonatkozólag a szándékra illeti, ez utóbbi, mint az ember bensőjében végbemenő szellemi tevékenységnek még meg nem valósított eredménye, minden más személy érzéki közvetlen észlelete elöl, e szerint létének vagy nem létének tanú általi bizonyításától el lévén vonva: azon egyes mozdulatok, vonások, fenyegetések, nyilatkozatok s ilynemű küljclenségek, melyek az akarat képződése és küzdelmei alatt vagy után netalán nyilvánulnak, más személyek által észlelhetők ugyan, s azokról az észlelő is tehet tanúbizonyságot: de a bizonyság sohasem fedheti magát a bizonyítandó tényt (factum probandum), más személy ez vagy amaz szándékának létét, hanem csakis egyes körülményeket, jelenségeket hozhat a felismerés körébe, a melyekből a bizonyítandó kérdés, a szándéknak mibenléte, logikai érvelés utján, kisebb vagy nagyobb valószínűséggel következtethető. Ha tehát az ölési szándék fenforgásának elfogadása, a beismeréstől vagy pedig tanú általi bizonyítástól lenne feltételezve: az első esetben a súlyos büntetés alkalmazhatása kizárólag a vádlottól függne; a másik esetben a bizonyíték oly faja követeltetnék, melynek a kérdéses körülményre való jóhiszemű előállítása psychologiai lehetetlenség. Nem bír nagyobb sulylyal a tábla Ítéletének a lélektani indok hiányából vont következtetése sem. Valamely bűntett ,,motivum"-a ugyanis nem ismérve azon bűntettnek; az tehát, hogy van-e vagy nincs motívum: a bűntett fenforgása és a bűnösség szempontjából közömbös. Az ismert, a kiderített motívum, mint a cselekvő akaratának rugója, több esetben lényeges eleme lehet a bizonyításnak: de ezentúl sem az anyagi büntető törvények, sem