Magyar döntvénytár, 17. kötet - 1910 (1911)

242 Kötelmi jog menyében oda vezetne, hogy a miniszter az állam ingatlan vagyonát önkényesen elidegenithetné s az elidegenítés miatt csupán parlamentáris felelőssége maradna fenn, ilyen értelmezés mellett azonban az idézett §. minden jelentőségét elveszítené. Ezekből következik, hogy a törvényhozás hozzájárulása az állam ingatlan vagyona elidegenítéséhez a végből szükséges, hogy a miniszter által megkötött szerződés az államra kötelezővé váljék. Minthogy pedig jogszabály az, hogy oly esetben, midőn a szerződés akár a felek részéről történt kikötésnél, akár a törvénynél fogva harmadik személy hozzájárulásától függ, a szerződés mindaddig létre nem jön, mig a harmadik személy a szerződéshez hozzá nem járul; minthogy a kereseti ingatlan elidegenítéséhez a törvényhozás elmaradhatlan hozzájárulása be nem következett: felperesek és az alperes kir. kincstár közt a szerződés létre nem jött, következőleg alperes részéről szerződés meg sem volt szeghető; ezen alapon tehát felpereseknek kártérítéshez joguk nincs. De nincs joguk azon alapon sem, hogy a miniszter az általa megkötött szerződéssel elidegeníteni czélzott ingatlan tekintetében az elidegenítéshez a törvényhozás hozzájárulását ki nem eszközölte, mert a miniszter felperesekkel nem mint magánfél, de mint köztisztviselő létesített megállapodást, nem szerződésbeli magánjogi, de közhivatalnoki kötelezettsége volt tehát az, hogy az általa létesített megállapodás foganatosithatása végett az azzal eladott ingatlan vagyon elidegenítéséhez a törvényhozás hozzájárulását kieszközölje; a miniszternek ezen mulasztásából tehát szerződésszegés czimén az alperes irányában kártérítési követelés nem támasztható annál kevésbé, mert az elidegenítés megengedése a törvényhozás önálló joga lévén, az sem állapitható meg, hogy az tényleg bekövetkezett volna. C: A másodbiróság ítéletét helybenhagyja. Indokok: A döntő kérdés az, hogy az 1897 : XX. t.-cz. 37. §-ának ama rendelkezésével szemben, mely szerint „az ingatlan állami vagyon elidegenítése csak külön felhatalmazási törvény alapján történhetik meg", a felperesek által vitatott megállapodások és részbeli teljesítések valódiságuk esetén létesitenek-e a kir. kincstárt, mint az államot tulajdonosi minőségében kifejezésre juttató jogalanyt kötelező, tehát hatályos szerződési viszonyt? A kir. Guria eme kérdésben nemleges jogi álláspontra helyezkedett azért, mert az állam kormányának, illetve annak tagjának (szakminiszternek), kinek rendelkezése alatt valamely ingatlan van, a közjogi állásából folyó és az 1848 : III. t.-cz. 32. §-ában meghatározott felelősséggel járó rendelkezési joga nem terjeszthető ki olyképpen, hogy a rendelkezése alá helyezett ingatlanra az 1897: XX. t.-cz. 37. §-a szerint szükséges törvényhozási különös meghatalmazás nélkül a kir. államkincstárt kötelező hatálylyal adásvevési szerződést köthessen és pedig annál kevésbé, mert e részben az utóbb idézett törvénybeli rendelkezés a miniszter jogkörét kifejezetten korlátozza. Nem változtat ezen az a körülmény, hogy egyes esetekben a, miniszterek által kötött szerződéseket a törvényhozás utólagosan hatá-