Sebestyén Samu (szerk.): Hiteljogi döntvénytár. (váltó-, csőd-, kereskedelmi és tőzsdei ügyekben) XX. kötet (Budapest, 1928)

86 Hiteljogi Döntvénytár. ratelhatározásból eredő önkényes cselekmény — így öngyilkosság — útján való megszakítása is a szerződéses hűséggel és bizalommal mindenesetre éles ellentétben áll. Ennek az álláspontnak helyességét támogatja egyébként az 1910/1920. M. E. sz. rendelet 11. § a is, amely szerint a szolgálati viszonyt a munkaadó hibája nélkül megszüntető alkalmazott a végkielégítéshez való jogát elveszti, holott nem lehet kétséges, hogy az alkalmazóit öngyilkossága esetén is az alkalmazott az, aki a szolgálati szerződést megszüntette és annak fenntartását lehetetlenné tette és ennek a jogelvnek akkor is érvényesülni kell, ha a végkielégítés szerződésileg történetesen nem magának a munkavállalónak, hanem valamely hozzátartozója javára köttetett ki és ha annak mérve a rendeletben megszabottnál magasabb összegben állapíttatott is meg. Azonban még az sem hagyható figyelmen kívül, hogy bár a 2 V. alattiban foglalt megállapodás lényegében és főrészében egy szolgálati szerződés mégis a biztosítási ügyletnek a KT. 498. §-ában említett főbb elemeit is magában foglalja, amennyiben a munkaadó a munkavállaló élettartalmától függően meghatározott összeg fizetésére is kötelezte magát és ezt nem is díjtalanul, hanem ellenérték fejében tette, csakhogy itt az ellenértéket nem egy eleve megszabott díj, hanem a munkavállaló által teljesítendő szolgálat képviselte. Ezen hasonlóságból pedig a KT. 504. §-ának 1. pontjára tekintettel szintén az következik, hogy a fizetési kötelezettség az öngyilkosság esetére kifejezett ellenkező kikötés hiányában ki nem terjeszthető és téves az a magyarázat, amely ennek az alapvető szabálynak kivételes jelleget kíván tulajdonítani oly értelemben, hogy a családjogi és örökjogi vonatkozásoktól itt teljesen eltekintve, a halál esetére szóló fizetési kötelem általában mindennemű halál, tehát öngyilkosság bekövetkezte mellett is fennmarad, hacsak a KT. 504. §-ához hasonló szabály eltérő, kivételes intézkedési fel nem állít. Nem döntheti meg a kifejtetleket az állami alkalmazottak özvegyeinek ellátása tekintetében az 1885: XI. le. alapján kifejlődött gyakorlatra, vagy az 1912 : LXV. tc. 51. §. utolsó bekezdésének és az 1907: XIX. tc "5. §-a első bekezdésének kifejezett rendelkezésére való hivatkozás sem, mert egyrészt e törvények alkalmazási köre kizárólag az állam és alkalmazottai között felmerülő közszolgálati illetőleg az Orsz. Munkásbizt. Pénztár és biztosított tagjai között felmerülő biztosítási jogviszonyokra szorítkozik és a tisztán magánjogi szerződéses viszonyban álló magánfelek ügyleteire nem vonatkozik ; másfelől, mert e törvényes intézkedéseknél főként az államnak közjogi jellegű, illetőleg az Orsz. Munkásbizt. Pénztárnak társadalmi jellegű az a feladata lépett