Curiai döntvények és elvi jelentőségű határozatok polgári és bünügyekben, szakszerű tárgymutatókkal. Nyolcadik folyam (Budapest, 1892)

71 2638/90. szám alatti m. k. pénzügyminiszteri határozatra, a kártalanitási összeghez való tulajdonjog kérdését érdemileg és pedig az ezen perbeli adatok alapján annál inkább el kell bírálni,- minthogy ha annak tulajdona az igénybejelentők sem egyike sem másikának meg nem Ítéltetnék és csakis az alperesi álláspont elfogadásával felperesek keresetük ezen részevei elutasittatnának, a 22162 frt 98. kr. kártalanitási összeg gazdátlan vagyon lenne s ez esetben azon összeg sem a felperesek sem az alperes tulajdonául ki nem utalványoztathatnék, mivel a bíróság egyiknek sem Ítélte oda az ahhoz való tulajdonjogot, de az államkincstár tulajdona sem lehetne, mert az államkincstár képviseletében a kir. pénzügyminiszter 2638/890. és 33862/890. szám alatti rendelvényeivel nemcsak elismerte a Maldur községben gyakorolt italmérési jognak kártalanításra való jogosultságát, hanem azáltal, hogy a megállapított kártalanitási összeget tényleg kifizette s azáltal, hogy azt a bírósági intézkedés alá bocsátva, a lőcsei kir. adóhivatalnak bírói letéti kezelés végett megküldötte. De ezen kir. törvényszék akkor és azáltal, midőn e birói letétet elfogadta, egyszersmind kötelezve i s lett annak tulajdona felett a törvény értelmében határozni. Alperes érvelését mellőzve, a kártalanitási összeg 22162 frt 98 krhoz való tulajdonjogot Maldur községbeli nemesi közbirtokosságnak illetőleg azok jogutódainak megítélni azért kellett: mert az 1888. évi XXXVI. t.-cz. mint czime is mutatja, az államitalmérési jövedékről szóló 1888: XXXV. t.-cz. folytán adandó kártalanításról intézkedvén, annak I. fejezete, illetőleg 1—12. §§-ai azon alapelveket foglalják magukban, melyek egyrészről az italmérési jog gyakorlására jogosított igénylők, másrészről az államkincstár mint a kártalanitási összeg megállapítására és fizetésére kötelezett két fél között a kártalanitási összeg mennyiségének megállapítására vonatkozó eljárást szabályozzák. A törvény többi fejezetében foglalt §§. csakis az ezen I. fejezet alapelveinek alkalmazását, az eljárás részletesebb szabályozását foglalják magukban. Ezek szerint pedig az idézett törvénynek egyik §-ában sem foglaltatik oly határozat, mely szerint magánjogi törvényeink s az azok alapján kifejlett birói gyakorlat által meghatározott tulajdonjog szerzési jogczimeken változtatás, bővítés avagy korlátozás mondatnék ki. De hogy a törvényhozásnak a régi törvényeken alapuló tulajdonjog szerzési jogczimeken változtatni avagy azokat szaporítani legkevésbé sem volt szándékában, bizonyítja 2. §-a, melynek 1—5. pontjában ugyanazon jogczimek vannak a kártalanítás tárgyát képező jog tulajdonára nézve felsorolva, mely jogczimek az 1888. év előtti törvényekben a korcsmáltatási jog megszerzésének módjaiként, jogczimeiként megállapitvák. Az idézett 2. §. utolsó bekezdésében foglalt azon rendelkezése pedig, hogy kártalanítás az igénylőnek csak azon esetben adatik, ha a jogból vont haszon után az ott meghatározott időtartam alatt az adófizetés bizonyittatik, nem szaporítja a szerzési jogczimeket, nem állapítja meg, hogy az adófizetés által az italmérési joghoz való tulajdonjog megszerzettnek tekintetik, hanem az adófizetés tényének kimutatását, mint okvetlenül szükséges feltételt (conditio sine qua non) állapítja meg a felsorolt öt jogczimek bármelyikének, — alapján kártalanítást igénylőnek ; t. i. azon feltétel szabja meg, hogy minden igénylő köteles bizonyítani, hogy a gyakorolt jogból vont haszon után 1882. január 1—1889. deczember 3i-ig az államnak adót fizetett. Az idézett törvény értelmezésére vonatkozó ezen kifejtett felfogás