Curiai döntvények és elvi jelentőségű határozatok polgári és bünügyekben, szakszerű tárgymutatókkal. Második folyam (Budapest, 1887)

lacsek János és Csekmyancz Juon libériás község-közszolgákkal jelent meg a következő napon, vagyis május 28-án P. Tódornál. A két tanú az előszoba ajtajában maradt, R. Henrik pedig bement volna az ezzel szemben levő lakszobába. Alig lépett azonban be az előszobába, elébe jött a szemben levő ajtón a vádlott. Kézbesitő elmondván jövetelének czélját s nyert utasítását, mely szerint kötelessége a határozatot a tanuk jelenlétében nála hagyni: P. Tódor ezen szavakkal: «Schauns, dass Sie weiter kommen», megfogta két karját, megfordította kifelé az ajtó felé, s az előszoba közepéről nem épen kitaszította, hanem mérsékeltebb erő alkalmazásával a távozni nem akarót kitolta; K. Henrik azután, itt a vádlott lakosztályának kiegészítő részét képező emeleti folyosón az ítéletet egy széken tanuk jelenlétében ott hagyta s a kézbesítési cselekményt ekképen végrehajtotta. Vádlott védekezésének lényege az erőszak alkalmazására vonatkozólag abban határozódik, hogy azért fogta meg a kézbesítőt s fordított?, vissza és tolta csupán jobb kezének két ujával kifelé, mert midőn őt távozásra inté, nejének szintén az előszobából nyiló hálószobájába akart bemenni. Ezen védekezése azonban alaptalannak bizonyult, mert a nevezett tanuk igazolják, miszerint vádlott a kézbesítőt csakugyan két kézzel s erővel fordította meg, nem pedig két ujjával tolta ki, s hogy a kézbesitő ezen kitolási processus alatt, midőn vádlott őt megfordította, nyert oly irányt, mely őt a vádlott nejének hálószobájának ajtaja felé hozta. Azt is felhozta mentségére vádlott, miszerint a kézbesítőt azért vezette ki fentebbi módon az előszobából, hogy ott a tanuk előtt megmondja újból, a minthogy meg is mondta, hogy ő nem gondnoka többé Vancsa Oktávnak, tehát nem fogadhatja el az ítéletet, hanem ha akarja, tegye az asztalra; de a kézbesitő ezt tenni nem akarta, hanem kijelentette, hogy utasítása van személyesen kezeihez kézbesíteni. A nevezett tanuk azonban ezt is valótlannak nyilvánítják, kijelentvén, miszerint az egész történet oly sebes egymásután történt, hogy ennyi beszédre idő sem volt. Ezek szerint megállapítottnak fogadta el a kir. törvényszék azt, hogy vádlott erőszak alkalmazásával megakadályozandó volt R. Henrik hivatalszolgát abban, hogy a lugosi kir. járásbíróságnak Vancsa Oktáv perében hozott ítéletét neki kézbesíthesse, és hogy ennek daczára kivüle fekvő oknál fogva R. Henrik a kézbesítést az által, hogy a még lakosztályához tartozónak tekintendő folyosón levő széken hagyta az ő és a bírósági tanuk jelenlétében, mégis végrehajtotta. E tinyállás pedig megállapítja a B. T. K. 165. §-ában meghatározott hatóság elleni erőszak bűntettének kísérletét. Tekintettel azonban azon túlnyomó enyhítő körülményekre, melyekhez képest a vádlott által alkalmazott erőszak csekélyebb volt, s úgyszólván nem esik messze a közönséges bántalmazás azon határától, mely azt a passiv resistentiától elválasztja, más szóval az alkalmazott erőszak cse-