Közigazgatási elvi határozatok egyetemes gyűjteménye. I. kötet (Budapest, 1895)

— 11 — szerezte, illetőleg osztrák állampolgárságát meg nem változtatta, azt elvitatni aligha lehet. Midőn azonban azon körülményre tétetik hivatkozás, hogy ugyanő még katonai szolgálata ideje után is Magyarországban is megtelepülve volt és még 1859-ben is honi hatósága helyett az itteni belföldi községi elöljárótól láttatott el igazolványnyál, ugy egyrészt minden nehézség nélkül el kell ismerni, miszerint osztrák községi illetőségüeknek az ötvenes években és azok előtt Magyarországba való állandó beköltözködési eseteiben, ha mint a jelen ügyben a valamely belföldi községi kötelékbe határozottan, vagy hallgatólag történt felvétel is hozzájárul, a mostani felfogás szerinti szabályszerű honosítási kellék beigazolásától eltekintetik és hogy az Ausztriából Magyarországba való ilyen régibb bevándorlási esetekre a legfelsőbb elhatározás folytán 1814-ben 10,661 szám alatt kibocsátott udvari rendelet alkalmaztatik, mely szerint az országban tiz évi háboritlan és az előbbi honossági hatóság igazolványa nélkül bebizonyítható tartózkodás mellett az állampolgárság hallgatólag is megszerezhető, de másrészt meg kell jegyezni, hogy az 1851-től 1856-ig való tartózkodás a kivánt időtartamot ki nem tölti, s hogy a bevándorlás, nem állandó tartózkodás czéljából történt; mert B. János Ausztriába visszavándorolt, és pedig ottani állandó tartózkodásra és mindenekelőtt, hogy az emiitett czélszerüségi indokokból elfogadott gyakorlat a viszonosság feltétele mellett alkalmaztatik. Ugy miként az 1850-ben Magyarországba bevándorolt valamely család a magyar állampolgári jogot hallgatólag megszerzettként elismertetik, azonképen el kell várni, miszerint már 1856-ban ismét visszavándorolt és ott megmaradt család állampolgársága a cs. kir. hatóságok által ugyanazon alapelveknél fogva megbiráltassék. A tárgyalt viszonyok mellett, midőn valamely, több mint 40 éve Bécsben tartózkodó, eredetileg Morvaországból származó, de mint özvegynek a szintén a birodalmi tanácsban képviselt egyik királyságból, t. i. csehországi Priedbergből származó, hat évi Magyarországon való letelepülés után Ausztriába visszavándorolt és ott elhalt férjét követő nőszemélynek honossági joga áll kérdésben, jogosan és méltányosan feltételezhető, hogy a tisztelt helytartóság az 1859-ben valamely magyarországi községi elöljáróságtól a jelzett körülmények közt kiállított bizonyítványt nem olyannak fogja tekinteni, a mely által az ottani állampolgárság hallgatólagos visszaszerzéséhez 1856-ban megkezdett időtartamnak a viszonosság gyakorlásával járó érvénye hatálytalaníttatnék. Ezen feltevésben az ügyiratok azon megkereséssel küldetnek vissza, hogy özvegy Böhmnének folyamodványát azon bizonyítványra való minden további tekintet nélkül szíveskedjék elintézni. Az állami szolgálatban való alkalmazás által a magyar honpolgárság az 1883. évi I. t.-cz. hatályba lépte előtt megszerezhető nem volt; azt, mint a közszolgálati minősitós egyik feltételét, először az 1883. évi t.-cz. állapitotta meg. A m. kir. belügyminiszternek 1888. évi 24,553. számú határozata: H. Gyula védkötelezettsége alkalmából atyjának, H. Jánosnak, magyar állampolgársága nem ismertetik el. Az utóbbi Magyarországon 1853-tól 1867-ig mint cs. kir. adóhivatalnok volt alkalmazásban és mint nyugdíjazott hivatalnok Bécsbe költözködött át, a hol haláláig maradt. Magyarországon azon helyeken, a melyekben mint hivatalnok tartózkodott és kiváltkép Kulán, hol 1858-tól 1867-ig volt, sehol a községi kötelékbe való felvételt nem nyert. Minthogy pedig, mint az eddig minden esetben a cs. kir. hatóságoknak tudo-