Görgey Mihály - zoltán Ödön (szerk.): Polgári, gazdasági és munkaügyi elvi határozatok. A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának irányelvei, elvi döntései és állásfoglalásai (Budapest, 1976)

magát eltartani nem tudja és akinek tartásra szorítható házastársa nincs. A mostohaszülő mostohagyermekével szemben az említett feltételeken túlmenően csak akkor jogosult tartásra, ha mostohagyermeke eltartásáról hosszabb időn át gondoskodott. A tartási igényt érvényesítő szülő rászorultságának megítélésében nem egységes az ítélkezési gyakorlat. Egyes bíróságok abból, hogy a munka általános alkotmányos kötelezettség, továbbá abból, hogy a törvény [Csjt. 60. § (2) bek.] a munkaképes rokonok közül csupán a szükséges tanulmányait folytató leszármazót jogosítja fel a tartásra, azt a következtetést vonják le, hogy a szülő is — életkorára tekintet nélkül — csak teljes vagy részleges munkaképtelenség esetén tekinthető rászorultnak. Más bíróságok viszont abból indulnak ki, hogy a munkakötelezettség általános alkotmányos és szocialista erkölcsi elve a nyugdíjkorhatárt elért személyekre általában nem terjed ki. A nyugdíjkorhatárt betöltött szülőt tehát abban az esetben is jogosultnak tartják a tartásra, illetőleg a tartáskiegészítésre, ha egyébként nem vagy nem teljesen munkaképtelen. Mindkét álláspont téves. Bár a szülőtartásdíj iránti igény jogszerűsége szempontjából az életkornak, különösképpen pedig a nyugdíjkorhatár betöltésének komoly jelentősége lehet, ez egymagában nem alapozza meg az igény jogosságát. A helyes döntéshez a vagyoni és jövedelmi viszonyok tisztázása mellett minden esetben szükséges a tartást igénylő egészségi állapotának, családi viszonyainak és életkörülményei alakulásának körültekintő vizsgálata is. Lehetséges, hogy a nyugdíjkorhatárt betöltött szülő, aki több gyermeke felnevelésének nehéz terhét évtizedeken át hordozta és emiatt testileg törődött állapotba került, maradék munkaerejének megfeszítésével még tudna némi jövedelemre szert tenni. A társadalmi közfelfogás szerint azonban ez nem várható el tőle pusztán avégett, hogy erre képes leszármazóit a tartás kötelezettsége alól mentesítse. Az ilyen szülő tartási igénye tehát más megítélést kíván, mint azé a testi és szellemi erejének teljes birtokában levő szülőé, aki a nyugdíjkorhatár betöltését követően megélhetésének terhét gyermekeire kívánja áthárítani, jóllehet nincsenek olyan okok, amelyek őt kereső tevékenységében akadályoznák. A szülő tartási igényének elbírálásánál a betegség vagy tartós egészségromlás miatt bekövetkezett munkaképtelenséget vagy munkaképesség-csökkenést szükség esetén szakértő útján kell tisztázni. A munkaképesség-csökkenés orvosilag megállapított százalékos mérve mellett azonban a tartást igénylő szülő szakképzettségét, ténylegesen adott elhelyezkedési, munkavállalási lehetőségeit és általában az eset összes körülményeit is mérlegelni kell. b) A rászorultság vizsgálatánál nemcsak a tartást igénylő keresetét, illetőleg keresőképességét kell számba venni, hanem vagyoni, jövedelmi viszonyait is. Nem szorul rá ugyanis a tartásra az a szülő, aki életkora vagy egészségi állapota miatt önmaga eltartásához elégséges jövedelemmel (keresettel, nyugdíjjal) ugyan nem rendelkezik, de olyan ingó vagy ingatlan vagyona (vagyontárgya) van, amelynek értékesítése vagy hasznosítása rászorultságának — akár csak időleges — megszüntetése vagy csökkenése érdekében tőle elvárható. 19