Görgey Mihály - zoltán Ödön (szerk.): Polgári, gazdasági és munkaügyi elvi határozatok. A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának irányelvei, elvi döntései és állásfoglalásai (Budapest, 1976)

Emellett népi demokratikus államunk jelentős összegű szociális jutta­tással is segíti azokat az idős embereket, akik erre körülményeiknél fogva leginkább rászorulnak. A rászoruló szülőkről való gondoskodás terhének viselésében azon­ban a társadalom ez irányú erőfeszítése mellett a gyeimekeknek (egyes esetekben az unokáknak) is osztozniuk kell. A családjogi törvény (1974. évi I. törvénnyel módosított 1952. évi IV. törvény: Csjt.) éppen azért a rászoruló szülők eltartását — házastárs hiányában vagy ha a házastárs a tartásra nem kötelezhető — elsősorban a leszármazókra hárítja [Csjt. 61. § (1) bekezdés]. E rendelkezésnek nem felel meg és közfelfogásunk szerint is mélyen elítélendő, hogy vannak olyanok, akik — bár kereseti, jövedelmi és vagyoni viszonyaik lehetővé tennék — nem teljesítik önként a tartásra szoruló szülőkről való gon­doskodás erkölcsi és jogi kötelezettségét, hanem azt a társadalomtól vagy hozzátartozójuktól, sőt olykor idegenektől várják. A tapasztalat továbbá azt mutatja, hogy sok szülő inkább vállalja a nélkülözést, mintsem peres úton követelje gyermekétől a törvény által biztosított tartást. Éppen ezért a szülőtartásdíj iránti perek száma a tar­tásdíjra rászorultak számához képest igen alacsony. A társadalom nem nézheti közönyösen, hogy egyesek — az állam, esetleg idegenek emberséges támogatására számítva — nélkülözésnek teszik ki a szüleiket. Ezért a szülőtartási perekben hozott ítéletekben is hangsúlyt kell kapnia annak az elvnek, hogy a leszármazónak az arra rászoruló szülőjéről (nagyszülőjéről) való gondoskodás nemcsak jogi, de erkölcsi kötelezettsége is. A bíróságok nem ítélik meg mindig helyesen a szülő által gyermeké­vel szemben támasztott tartási igény jogosságát, különösen annak mér­tékét. A Legfelsőbb Bíróság a szülőtartással kapcsolatosan már több jogalkalmazási kérdésben adott iránymutatást. A szülőtartási perek tár­sadalmi jelentősége, a szocialista erkölcsi felfogás érvényre juttatása és a bíróságokra e téren háruló feladatok maradéktalan betöltése azonban átfogó elvi irányítást indokol. Ezért a Legfelsőbb Bíróság az Igazságügyi Minisztérium által folytatott felügyeleti vizsgálat adatait figyelembe véve, valamint a saját ítélkezése során szerzett tapasztalatai alapján, a legfőbb ügyésszel is egyetértve a teljes ülésen megvitatta a szülőtartási perekben folytatott jogalkalmazási gyakorlatot és az alábbi irányelvet állapította meg. 1. Szülőtartásra az jogosult, aki kereseti, jövedelmi és vagyoni viszo­nyainál fogva teljesen vagy részben nem tudja magát eltartani és aki­nek tartásra kötelezhető házastársa nincs. A rászorultság körében a tartást igénylő egészségi állapotának, csa­ládi viszonyainak és életkörülményei alakulásának beható vizsgálata is szükséges. a) A tartás iránti igények elbírálásánál mindenekelőtt azt kell vizs­gálni, hogy a tartást igénylő rászorultnak tekinthető-e. A szülő, az örökbefogadó szülő, a mostohaszülő és a nagyszülő tartási igényének jogalapját a törvény [Csjt. 60. § (1) bek., 61. § (1) és (3) bek.. 62. § (2) bek., 63. § (1) bek.] határozza meg: gyermekével, örökbefogadott gyermekével — esetleg unokájával — szemben tartásra az jogosult, aki 18

Next

/
Thumbnails
Contents