Görgey Mihály - zoltán Ödön (szerk.): Polgári, gazdasági és munkaügyi elvi határozatok. A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának irányelvei, elvi döntései és állásfoglalásai (Budapest, 1976)
a dolognak olyan személytől megszerzése, akire azt a tulajdonos bízta. Olyan esetekben, amikor kereskedelmi tevékenységet kifejtő szervezet vásárolt dolgot eladás céljára, nem kereskedelmi forgalomban történt vételről van szó, tehát a Ptk. 118. §-ának (1) bekezdésében foglalt — a kereskedelmi forgalomban történt eladásra vonatkozó — rendelkezés nem alkalmazható, mert ez a szabály csak a kereskedelmi forgalomban történt eladásokra vonatkozik, nem pedig arra az esetre, amikor a kereskedő vásárol vagyontárgyakat magánszemélytől az üzlete körében. Az ilyen vásárlásokra a Ptk. 118. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezéseket kell alkalmazni. Ezek szerint pedig az is feltétele a nemtulajdonostól való tulajdonszerzésnek, hogy a vevő olyan személytől szerezze meg a dolgot, akire azt a tulajdonos bízta. Minthogy a bűncselekménnyel szerzett dolog eladása esetén a vevő nem ilyen személytől vásárolja a dolgot, ezért a tulajdonjogot nem szerzi meg. Ez egyben azt is jelenti, hogy a tulajdonos a tulajdonjogát nem vesztette el, s éppen a tulajdonjoga alapján követelheti a dolog kiadását. A Ptk. 194. §-a a dologra fordított költségekről rendelkezik, mégpedig mind az (1), mind pedig a (2) bekezdésben, s ezen a körön belül különböztet a szükséges és a hasznos költségek között. Ha tehát a bűncselekmény útján szerzett dolgot értékesítő személynek a dologért kifizetett vételár nem tekinthető a dologra fordított költségnek, ez esetben ezeknek a költségeknek a megtérítése nem követelhető a Ptk. 194. §-ának sem az (1), sem pedig a (2) bekezdésében foglalt rendelkezése alapján, minthogy mind a két rendelkezés a dologra fordított költségek megtérítéséről szól. Márpedig a dolog vételára nem tekinthető a dologra fordított olyan szükséges vagy hasznos költségnek, amelyről a Ptk. 194. §-a rendelkezik. A „hasznos költségek"-en a dolog értékének a növelésére, a dolog gyümölcsözővé tételére, használhatóságának a fokozására fordított s hasonló jellegű költségeket kell érteni. Maga a jogszabály nem ad alapot a Ptk. 194. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezés olyan kiterjesztő értelmezésére, hogy a dologra fordított hasznos költségen a dolog megszerzésére fordított ellenértéket is érteni kell. A szóban levő esetben valójában arról van szó, hogy ki viselje a bűncselekményt elkövető személytől való vásárlás kockázatát. A Ptk. 118. §-ában foglalt — a kereskedelmi forgalomban és a kereskedelmi forgalmon kívül történő vétel között különböztető — szabályozás jogpolitikai célja éppen az volt, hogy a kereskedelmi forgalmon kívül vásárlókat fokozott körültekintésre, gondosságra nevelje, s lehetőleg megakadályozza a nemtulajdonostól való vásárlásokat. A hátrányos következményeket tehát az ilyen szerződések körében kell megállapítani, mert ez az a terület, ahol a hátrányos jogkövetkezmények megállapításával az állampolgárok magatartását megfelelően befolyásolni lehet. Ennek egyik eszköze az is, hogy a kereskedelmi forgalmon kívüli vétel esetén a jogkövetkezmények a vevőre nézve súlyosabbak. A bűncselekmény útján szerzett dolog megvételével járó kockázatot tehát a kereskedelmi forgalmon kívül vásárlónak kell viselnie. Lehetősége van viszont arra, hogy a dologért kifizetett vételárat visszakövetelj e attól, akivel az adásvételi szerződést megkötötte, vagyis aki olyan dolgot adott el neki, amelyet bűncselekmény útján szerzett meg, s amelynek nem volt tulajdonosa. 118
