Szaladits Károly (szerk.): Magánjogi döntvénytár XXVI. kötet (Budapest, 1934)

18 Magánjogi Döntvénytár. hatodrendű alperesekre ruházta át, a maga és a felesége, a másodrendű alperes javára elidegenítési és terhelési tilalmat, továbbá élethossziglani haszonélvezeti jogot, illetve özvegyi jogot kötött ki. A felperesek az örökhagyó után 841 négyszögöl területű szőlőt és ingóságokat örököltek és arra való tekintettel, hogy a fenti ingyenes átruházás a kötelesrészüket sérti, annak kiegészítését kérték. A felülvizsgálati tárgyaláson az alperesek azt vitatták, hogy a felpereseknek nincs kereseti joguk, mert az általuk hivatkozott örökbefogadási szerződés érvénytelen annak folytán, hogy ahhoz az örökhagyó felesége hozzá nem járult, ennek hiányában pedig az örökhagyónak az örökbefogadási szerződés megkötéséhez joga nem volt. Ezt azonban az alperesek, mint az örökhagyó jogutódai nem hozhatják fel, mert ilyen alapon az örökhagyó sem támadhatta volna meg a szerződést, hanem csak a házastársa. Ebből az okból tehát a m. kir. Kúria nem is vizsgálta, hogy az alperesek támadása érdemben helytálló-e vagy sem. Az érvényesen létrejött örökbefogadási szerződésre való tekintettel a felpereseket, mint örökbefogadott gyermekeket megilleti az a jog, hogy az örökhagyónak az örökbefogadás után létesített vagyonátruházásait a kötelesrész sérelme miatt megtámadják. Ennélfogva elsősorban azzal a kérdéssel kell foglalkozni, hogy az örökhagyó vagyonátruházása ingyenes volt-e. Az örökhagyó és az elsőrendű alperes között 1926. július 3-án létrejött adásvételi szerződés szerint a 230 q búzában meghatározott vételár kiegyenlítése a szerződés kiállításakor megtörtént. Helyes a fellebbezési bíróságnak az az álláspontja, hogy a kötelesrészesekkel szemben a vételárnak a szerződésben való nyugtatása, a valóságos fizetésre nézve el nem fogadható, és hogy a vételár kifizetésének megtörténtére úgy arra, hogy az elsőrendű alperes a kellő vagyoni erővel rendelkezett, az alpereseket terhelte a bizonyítás. Sz. Imre és Z. Eafael ügyleti tanúk a gondnokság alá helyezési perben azt adták elő, hogy előttük fizetés nem történt, de a szerződő felek elismerték, hogy a vételár már ki van egyenlítve. Eltekintve attól, hogy a gondnoksági perben az elsőrendű alperes azt vallotta, hogy a vételárat részben a szerződéskötés előtt, részben utána fizette ki és így nyilván nem felel meg a valóságnak a feleknek a szerződésben foglalt és az ügyleti tanúk előtt tett nyilatkozata, a fizetés megtörténte, e tanúk vallomása alapján nem állapítható meg. Az ügyleti tanúk a fizetés tényére