Szaladits Károly (szerk.): Magánjogi döntvénytár XXI. kötet (Budapest, 1929)

Magánjogi Döntvénytár. 17 meri az alperes ugyanabban a községben lakolt és így a közhírré léiéiről éppenúgy tudomást vehetett, mint a felperesek. Különben a tudomás hiányának az alább kifejtendők szerint egyébként sem lenne az a hatálya, hogy az alperest a hasznok visszatérítése alól felmentse és így ennek a kérdésnek az ügy eldöntésében jelentősége nincs. A felperesek első keresetüket, amellyel magát az ingatlant — bár csak vagylagosan előterjesztett kérelemmel és a hasznok nélkül — visszakövetelték, még 1922. augusztus hó 5-ik napján indították, tehát az alperesnek már az említett időponttól kezdve számolnia kelleti azzal, hogy az ingatlant és hasznait esetleg nem tarthatja meg. Az alperes a foglalóként átadott és a fizetéskor a szerződés szerint neki visszajáró belétkönyvel leszámítva, a terméssel együtt nyomban birtokába vett ingatlanért ellenértéket nem cidott a felpereseknek, sem azt komolyan fel nem kínálta, meri a fellebbezési bíróságnak az alperes büntetőperbeli vallomásán alapuló, tehát iralszerű és így az alperes részéről sikertelenül megtámadott ténymegállapítása szerint a fizetésnek szerződés szerinti időpontjában a vételárral nem is rendelkezett. Fizetési képességét és készségét az alperes utóbb sem mutatta ki; a felülvizsgálati kérelmében tett az az állítása pedig, hogy megállapodás szerint a vételárat nem is ő, hanem a sógora és nem Szőregen, hanem megszállt területen fizette volna ki, figyelembe már csak azért sem jöhet, mert ily megállapodásnak a létrejöttél az alperes a sikertelenül indít olt perujílási keresetében ugyan állította, de a jelen per során eddig nem állította és arra bizonyítást nem is ajánlóit. Mindezekből következik, hogy a fellebbezési bíróság az anyagi jognak megfelelően döntött, a midőn az alperesnek a szedett hasznok visszatérítésére vonatkozó kötelezettségét megállapította. A fellebbezési birosá^ megállapítása szerint, amelyei, eg\ik fél sem támadóit meg, az alperes az 11)22. évi termés eladásából oly összeget vett be, amely megfelelt 2749 28 aram koronának ; az 1922/23. gazdasági évre pedig az ingatlant haszonbérbe adta és felvette a haszonbért, amely a felvételkor 3641-42 aranykoron i értéket képviselt. A íellebezési bíróság ezen az alapon úgy számítolt, hogy az alperes összesen 639Ö'T)7 aranykoronával felérő értékű hasznot vont el a felperesektől, de az alperest csak 47<V) aranykoronát kilevő összegnek megfizetésére kötelezte, azaz az alperes által felveti összegnek mintegy 73%-át Ítélte meg. Ezt a döntést mind a két fél megtámadta, a felperesek az elvont hasznok számításának módját elfogadlak ugyan, de az egész összegnek 1'10%-os átértékelését kérték, az alperes pedig azzal érvelt, hogy a felpereseknek legfeljebb a névérték szerinti összegek járnak, vagy pedig — ami különösen az 1922/23. gazdasági évet illeti — az ingatlannak valóságos hozadéka, ami az alperes szerint még a névérték szerint számított összegnél is kevesebb. Az alperes támadása alaptalan, mert az alperes a haszoníjért felvette és így az ingatlan valóságos hozadéka közömbös: Magánjogi Döntvénytár. XXI. 2