Szaladits Károly (szerk.): Magánjogi döntvénytár XVIII. kötet (Budapest, 1926)

i6 Magánjogi Döntvénytár. udvarleiket az ő részére megvehesse ; s ennek következtében a tulajdonjogot erre az ingatlanra közvetlenül ifjú B. János — jelen perbeli örökhagyó javára kebelezlek be — végrehajtást szenvedő korábbi telekkönyvi tulajdonosok után. Meg van állapítva továbbá, hogy a szóbanforgó háznak és belsőségnek 6OS0 K-át tevő árverési vételárát ifjú B. János helyett annak szülői — a felperesek — fizették ki és hogy 20(JU K-ával ugyanők fedezték a ház átalakításával és kijavításával felmerült költségeket is. N. Lajos tanú vallomása szerint ez az átalakítás az 1921. évet 18 20 évvel megelőzően történt, tehát kevéssel az árverési vétel után. E tényállás mellett az anyagi jogszabálysértésre alapított felülvizsgálati kérelemnek nincs jogos alapja. Mert a fennálló s a polgári jogi határozatok tárába 226. sz. alatt felvett határozattal is kifejezésre juttatott törvénykezési gyakorlat szerint, ha a szülő oly módon vesz ingatlant, hogy annak tulajdonjoga közvetlenül a gyermek javára kebeleztetik be, ági vagyonnak nem maga az ingatlan, hanem annak a szülők által kifizetett vételára tekintendő. Az a körülmény pedig, hogy pénzünk értéke időközben leromlott, az örökösödés rendjét nem érinti s az örökösödésre fennálló anyagi jogszabályokat nem befolyásolja és így nem vonhatja maga után azt a jogkövetkezményi sem, hogy a gyermeknek készpénzben juttatott ági érték azzal a dologgal helyettesíttessék, amelynek megszerzésére a készpénz felhasználtatott. Ennélfogva a fellebbezési bíróság az anyagi jogszabályoknak megfelelően ítélt, amidőn ági vagyonnak nem magát a kereseli ingatlant, hanem a vételárt tekintette. Kétségtelen azonban, hogy pénzünk mai értéke papirkoronában nem felel meg annak a belső értéknek, amelyet valamely pénzösszeg a háború előtt képviselt. Ennélfogva igazságtalanságra vezetne s az örökösödési jog terén irányadó egyenlőség és kiegyenlítés elve sérelmet szenvedne, ha az ági értéket a felpereseknek ugyanabban az összegben ítélnék meg, amelyet ők fiuk helyett vételárként még a háborút megelőzően, vagyis akkor szolgáltattak, amikor a papírpénz értéke azonos volt az aranykorona értékével, vagy ettől lényegesen nem különbözött s amikor a pénz, mint általános ár- és értékmérő hű kifejezője volt a vagyontárgyak valóságos értékének. A felpereseknek ebből eredhető károsodása elhárítható vagy megelőzhető azáltal, ha azt a pénzösszeget, amelyet ők vételárként még az 1901. évben szolgáltattak, átszámítjuk a mai pénzértékre. Viszont azonban ellenkeznék a méltányosság elveivel, ha a felpereseknek ez a vételár, mint ági vagyon, a mai érték szerint teljes összegében ítéltetnék meg, mert az a természetes értéknövekedés, mely az egyes vagyontárgyak értékében a háború folytán előállott, kizárólag csak a tulajdonost illeti, másrészt pedig