Szaladits Károly (szerk.): Magánjogi döntvénytár X. kötet (Budapest, 1917)

Magánjogi Döntvénytár. 107 behajthatatlansága esetére arra kötelezi, hogy felperesnek 4459 K 26 f tőkét stb. megfizessen. Indokok: Mindenekelőtt azt kellett vizsgálat tárgyává tenni, vájjon másodrendű alperest, aki az 1886 : XXII. t.-c. VIÍ. fejezete szerint elsősorban vonható felelősségre, terheli-e a felperes kárának előidézésében véikes gondatlanság, mert téves az alsóbíróságoknak az az álláspontja, amely szerint felperest ezzel az alperessel szemben az idézett törvény 95. §-ának utolsó pontja értelmében közvetlen kereseti jog nem illetné. Ugyanis az 1886 : XII. t.-c. 86. §-a a községi közegek (elöljáróság s a segéd- és kezelőszemélyzet tagjai) elleni kárkereseteket kizárólagosan a törvénykezési rendtarlás szerint illetékes bíróság hatáskörébe utalja, amely világos és határozott rendelkezés nem hagy fenn kétséget aziránt, hogy a kir. bíróság hatásköre úgy a kártérítési felelősség, mint a kár mennyiségének a megállapítására egyaránt kiterjed. Ennek sz általános rendelkezésnek a törvény 95. §-ával való egybevetés mellett sem tulajdonítható más magyarázat, mert az utóbb felhívott szakasz, mely különben is a törvénynek nem a kártérítési felelősséget tárgyazó VII-ik, hanem a íegyelmi eljárást szabályozó VlII-ik fejezetébe vétetett fel, idevonatkozóan csak azt rendeli, hogy a fegyelmi határozatban a fegyelmi úton elmarasztalt közeg által okozott károk megtérítése iránti felelősség is megállapítandó, de egyben külön kimondja e helyütt is, hogy a kártérítési kereset a rendes bíróság előtt indítható meg. Amennyiben pedig sem ez a szakasz, sem a törvénynek más szakasza nem foglal magában oly rendelkezést, amelynél fogva a kártérítési igénynek bíróság előtti érvényesítése attól volna függővé téve, hogy az illető községi alkalmazott előzően fegyelmi felelősségre vonassék s kártérítési felelőssége fegyelmi úton előzetesen megállapíttassék: nyilvánvaló, hogy a törvény 95. §-ának a célzata nem irányult arra, hogy a bíróság hatáskörét kijelölő általános rendelkezés megszoríttassék, amiből okszerűen következik, hogy a kir. bíróságnak saját hatáskörében döntenie kell a kártérítési felelősség megállapítása kérdésében is és evégből el kell bírálnia azt is, hogy a kár felmerülte az illető közegnek valamely szándékos cselekvésére, mulasztására vagy vétkes gondatlanságára mennyiben vezethető vissza. Ezek előrebocsátása után a kir. Kúria a másodrendű alperes kártérítési felelősségét megállapítandónak találta, mert a dolog természete szerint nem is férhet kétség ahhoz, hogy a felperes nyaralójának s más épületnek is közvetlen közelében állott rendkívül magas (31 Va m), vastag törzsű és nagy súlyú (91 métermázsás) élőfa kivágása veszéllyel jár s másodrendű al-