Gottl Ágost (szerk.): Magánjogi döntvénytár IV. kötet (Budapest, 1911)

8 Magánjogi Döntvénytár. intézett megfelelő kérdés igenlése által is érvényesen megteheti s a kijelentésnek oly módon való megtétele nem vonja maga után a végrendelet érvénytelenségét, annál kevésbbé, mert a végrendelet irásba foglalásának megkezdése előtt örökhagyó kijelentvén, mikép vagyonát fel akarja osztani, I. tanú azt kérdezte tőle, hogy szerződést óhajt-e készíttetni, mire azt válaszolta, hogy ő végrendeletet akar csinálni; kétségtelen tehát, hogy örökhagyó az ezen óhaja folytán készített okiratot valóban végrendeletének kívánta tekinteni. Nem alapos az a felperesi kifogás sem, hogy a végrende léten örökhagyó nevét aláíró s a végrendeletet megérlelmező I. P. nem volt végrendeleti tanú, mert I. P. nemcsak a végrendeletet szerkesztette, megmagyarázta, örökhagyónak nevét a végrendeletre aláirta, hanem az «alólirottak, mint végrendelkező állal erre különösen felkért, egyidőben és együttesen jelenlevő tanuk» szavakkal kezdődő s az aláirtak tanú minőségét meg állapító záradékot is aláirta s ekként a végrendelkezésnél oly cselekményeket teljesített, melyeket a törvény a végrendeleti tanuknak megszab, mihez képest I. P.-nek a végrendeleti tanú minősége magából az okiratból kitűnik s az ő ebbeli minőségén nem változtat az, hogy ő a záradék alatti aláírása után magát csak szövegmagyarázó segédjegyzőnek jelölte meg s minthogy I. P. a végrendelet irásba foglalásánál s a végrendelkezés további folyamán is mindvégig jelen volt, mi sulylyal sem bir az ő és a többi tanuk ama vallomása, hogy ő nem volt végrendeleti tanú; nem változtat 1. P. tanúi minőségén az sem. hogy ő nem végrendeleti tanúnak, hanem csak a végrendelet irásba foglalása végett hivatott meg, mert ahhoz, hogy valaki végrendeleti tanúnak tekintessék, a törvény szerint nem kívántatik meg az, hogy az illető ilyen tanuként külön meghivassék vagy felkéressék, hanem elegendő, ha a végrendelkezésnél mindazt teljesiti, ami a törvény értelmében a végrendeleti tanuk teendőihez tartozik, amit pedig I. P. teljesített is. Felperesnek az a kifogása, hogy a végrendelet okiratba foglalásánál használt magyar nyelvet a tanuk nem értik, szintén nem alapos, mert a végrendeleti tanuk közül I. P. segédjegyző, G. I. tanító és M. D. is érti a magyar nyelvet, s mert a bírói gyakorlat szerint, az 1876: XVI. tcz. 6. §-a esetében elegendő, ha a végrendeleti tanuk közül kettő érti a végrendelkezésnél használt nyelvet. Végül felperesnek ama kifogása tekintetében, hogy örökhagyó elmebeli állapota a végrendelkezéskor már zavart volt, nincs elfogadható alap. Igaz, hogy örökhagyó nem tudott folytonosan beszélni és akadozott, többször elájult s hogy ilyenkor