Nizsalovszky Endre - Térfy Béla - Pusztai János - Zehery Lajos - Bacsó Ferenc - Cziffra András (szerk.): Grill-féle döntvénytár 33. 1939-1940 (Budapest, 1941)
— Okirati illeték. 250. — 79 alkalmazása során támadt nem kívánatos gyakorlatot. A mondat szerkesztői azonban tévesen szemlélték a díjtételbe foglalt szabályozásnak jogi alap jait, s ezzel a magyarázó mondattal nemhogy tisztázták volna a joghelyzetet, hanem azt mélyrehatóan megrontották, mert annak folytán, hogy a mondat „kiházasítási tárgyakat" említett, s ezt alá is húzta, kimondván, hogy ezek közül a közös használatra nem alkalmas tárgyakat az illeték kiszabá sánál nem lehet számításba venni, amivel viszont benne foglaltan kifejezte, hogy a közös használatra alkalmas „tárgyakat" az illeték kiszabásánál számításba kell venni, megingatta a díjtétel első bekezdésében foglalt főszabály világos értelme szerinti érvényességébe vetett hitet, tekintve, hogy az az illeték tárgyát a „haszonélvezet átruházásában" jelölte meg, már pedig az ú. n. kiházasítási tárgyak tekintetében, amelyeket a háztartás berendezése céljából kap a nő, még ha azokat a férjnek átadták is és ha azokat a házastársak közösen hsználják is, nem haszonélvezetnek, hanem csupán használatnak lehet helye, ami pedig az első bekezdésben foglalt szabály szerint nem tárgya az illetéknek, — s azt eredményezte, hogy 1. tárgyává tették az illetéknek mind a gyümölcsöző ingók (jogok) haszonélvezetének átruházását, mind a háztartás berendezési tárgyainak a házasságba közös használatra történt bevitelét, de 2. mert a kiházasítási tárgyaknak használati értékét alig lehet meghatározni, azok tekintetében illetékalapul a tárgyak állgértékét vették s 3. mert a díjtétel szabálya mégis csak egységes jogszabály, az <-lső bekezdésben tárgyalt haszonélvezeti juttatás esetében is, nem a haszonálvezetnek az értékét, hanem a haszonélvezett jogtárgynak (rendszerint pénznek, vagy gyümölcsöző jognaki az állagértékét vették az illeték alapjául. Mindezt azonban meg is kellett indokolni, s mert a két szabályt nem lehetett egymással összhangba hozni, az illetékkövetelés jogosságának indo kolásánál egyszerűen félretették a főszabályt, s arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a szóbanlévő illeték „a házassági szerződés szerint átvett öszszes ingóságoknak (kivéve a közös használatra nem alkalmas tárgyaknak' teljes értéke után rovandó le, arra tekintet nélkül, hogy azok haszonélvezetének az átruházását a szerződésben kikötötték-e vagy sem, mert ez a fokozatos illeték tulajdonképen nem a haszonélvezet ajándékozása, hanem az átvétel igazolása után jár," (p. b. 7472—1890, 15,291—1931. P., 13.326— 1932. P., stb. mgfeledkezvén arról, hogy ez már csak azért sem lehetséges, mert nyugtailletéket csak abban az esetben lehet követelni, ha a tárgy átvételét az bizonyítja, akinek a tulajdonába a tárgy átmegy, s más átvételi elismervények csak az ill. díjj. 10. tételében meghatározott 2 P állandó ősz szegű illeték alá esnek. Ennek is azonban az a feltétele, hogy az okiratban a házasfelek vagy azoknak valamelyike bizonyítsa, hogy a kiházasítási tár gyakat „átvette", aminek a házassági szerződésekben való kifejezésére nem igen merülhet fel szükség. ) Annak kimutatásával, hogy a díjtétel szóbanlevö mondata nem jogszabály s ennek folytán azt nem is lehet alkalmazni, a 43. díjtétel tekintetében a joghelyzet a következőképen alakul:
