Nizsalovszky Endre - Térfy Béla - Pusztai János - Zehery Lajos - Bacsó Ferenc - Cziffra András (szerk.): Grill-féle döntvénytár 33. 1939-1940 (Budapest, 1941)

— Becsületsértés; rágalmazás. 481 — '+83. — 177 A vádlottak bűnösségének a Btk. 176. §-ába ütköző bűntett miatt való külön megállapítása tehát az anyagi törvény helyes alkalmazásával történt s az előző bekezdésben foglaltaktól eltekintve helyes a bűncselekmények minősítése is. A Hv. 2. §. 1. bekezdésébe ütköző bűntett nem a csoport fellépésével, hanem a csoportosulásnak említett célból való megtörténtével van befejezve. A jelen esetben a tényállás szerint 10—12 ember abból a célból csoportosult, hogy a politikus és kísérete, köztük a rendőrhatóság tagjai ellen erőszakot és fenyegetést alkalmazzon; ezzel pedig megvalósította az említett bűncselekmény tényálladékát. A csoportnak viszont a magánosok ellen való erőszak bűntettével összefüggésben van jelentősége, mert itt az a tényálladéki elem, hogy a csoport nyilt helyen kövessen el személyeken vagy dolgokon erőszakot. Ez a jelen esetben a tényállás szerint ugyancsak megtörtént, hiszen a csoport tagjai előzetes egyetértésben voltak az erőszak alkalmazása iránt és erre irányuló szándékukat végre is hajtották. Alap nélkül való az az érvelés is, hogy az elkövetett tett komolytalan volt és nem történt olyan erőszak, amely a Btk. 176. §-ának súlya alá vonható; hiszen a tettleges erőszak valósággal véghezvitetett. * Nem lehet arról sem szó, hogy a cselekmény becsületsértés vétségének, vagy a Hv. 2. §. 2. bekezdésébe ütköző hatóság elleni erőszak bűntettének minősítessék. (1939. IX. 28. B. I. 3253/1939.) 483. Bv. 1., 2. §. — Nem lehet egymástól független, két önálló bűncselekménynek tekinteni és rágalmazásnak és becsületsértésnek minősíteni ugyanarra a személyre vonatkozóan egy alkalommal közölt tényállítást és tényre utaló vagy a tényállítást színező kifejezést abban az esetben, ha mindkét sértő kifejezés a sértettnek ugyanarra az eljárására vonatkozik. K. Vádlott úgy a rágalmazó jellegű tényre utaló azzal a kifejezéssel, hogy a főmagánvádlónak tartogatni való múltja van, mint a főmagánvádló társadalmi értékének lekicsinylésére alkalmas „elvetélt gyümölcs" kifejezés használatával a főmagánvádló közéleti működését akarta megbélyegezni. A vádbeli cikkrészletben foglalt rágalmazást és becsületsértést tehát nemcsak azért nem lehet egymástól független, két önálló cselekménynek tekinteni, mert azokat a sértett személyének és a közlésnek azonossága egységbe olvasztja, hanem azért sem, mert a főmagánvádló becsületjogát mindkét sértés ugyanarról az oldalról a főmagánvádló közéleti szerepe miatt támadja. Ebben a támadásban a főmagánvádló becsületjoga szempontjából takargatni való múltjának rágalmazó jellegű kiemelése a lényeges, míg az „elvetélt gyümölcs" kifejezés használatának csak a rágalmazó állítást színező és kiélező szerep jut. Az eme kifejezés használata által elkövetett hecsületsértés tehát mindenben a rágalmazás ítéleti sorsát osztja. Minthogy pedig a rágalmazás vétségének vádja alól az alsófokú bíróságok a vádlottat, a valóság bebizonyításának okából felmentették, — ugyanez az ok a becsületsértés vétsége miatt való bűnösség megállapítását is kizárja. Döntvénytár 1940.