Nizsalovszky Endre - Térfy Béla - Sárffy Andor - Zehery Lajos (szerk.): Grill-féle döntvénytár 25. 1931-1932 (Budapest, 1933)

161) Büntetőjog. gyöngíti, söt inkább erősíti, mert semmi olyan adat nincs, ami amellett szólna, hogy a sértett valamely alapos érzelmi indító ok miatt rendelkezett volna az ingatlanairól önmagának oly nagy megkárosításával. Ezeknek is figyelembe vételével a másodfokú bíróság a fellebbviteli főtárgyaláson a sértett elmebeli állapotára vonatkozólag előterjesztett bizonyítási indítványt a vonatkozólag felhozott ítéleti indokolásnál fogva törvényes alapon utasította el és pedig annál is inkább, mert a becsatolt bizonyítványt aláíró jegyző észleletei csak az 1928. március 15. utáni időre vonatkoznak és a többiek nyilatkozatai sem az okiratok kiállításának az idejére esnek. A fentiekben kifejtett két irányú jogi megállapításnak a Btk. 400. §.. szempontjából értékes jogi folyományai a következők: Ama körülménynél fogva, hogy M, V. sértett az adásvételi szerződé* és nyilatkozat kelte idején elmebeteg volt, — a két okiratban a sértett részéről tett nyilatkozatok már eredetileg semmisek voltak és az adásvevési szerződés ennélfogva létre sem jött. Következéskép K. J. és K. M. közreműködése folytán a telekkönyvbe mint nyilvános könyvbe a M. V. sértett jogainak lényegére vonatkozó valótlan tény került az által, hogy a két vádlott megbízásából beadott kérvények alapján telekkönyvi bekebelezést nyert az, hogy a sértett a két okiratban foglalt ingatlanait adásvételi szerződéssel tulajdonjogilag a két vádlottra ruházta. A vádlottak tudták, hogy a bekebelezéssel valótlan tény került a telekkönyvbe, mert a legközönségesebb gondolkozású ember is tudja, hogy kis gyermek, vagy elmebeteg maga a saját ingatlanait sem adhatja el. Annál inkább tudták ezt a vádlottak, akik gazdálkodással, bérletekkel, mészárossággal foglalkoztak, ingatlant már előbb vettek és eladtak és így a« átlagosnál tapasztalatokban gazdagabb egyének. Figyelemmel ezeken felül arra is, hogy K. J. és K. M. vádlottak a való tényállás szerint az adott vételár többszörösét kitevő vagyoni hasznot szereztek a sértett megkárosításával, nem kétséges, hogy a vádlottakat a telekkönyvi bekebelezésnél a jogtalan haszon szerzésének a célzata vezette. A kifejtetteknél fogva tehát K. J. és K. M. vádlott bűnösségét a kir. ítélőtábla a Btk. 400. §-ba ütköző és annak második bekezdése szerint minősülő közokirathamisítás bűntettében törvényszerűen állapította meg. Az a körülmény, hogy a kir. Kúria a vádlottak terhére a magánokirathamisítás tényálladékát nem találta megállapíthatónak, nem zárja ki az ezen ügyben készített okiratok alapján a telekkönyvi hatóság megtévesztésével létesített értelmi közokirathamisítás (Btk. 400. §.) megállapítását. A Btk. 400. §-ában körülírt tényálladéknak nem előfeltétele az, hogy a nyilvános könyvet vezető illetékes hatóság hamis magán- vagy közokirattal legyen megtévesztve. Ennek a tényálladéknak a megvalósítása bárminő közreműködéssel — tehát esetleg pusztán szóbeli előadásokkal is történhetik. A jelen esetben pedig a megállapított tényekből kétségtelen, hogy a vádlottak a telekkönyvi kérvény beadásával s ahhoz a jogilag érvénytelen szerződé* és nyilatkozat becsatolásával tudatosan, sőt a jogtalan vagyoni haszonszer-