Nizsalovszky Endre - Térfy Béla - Sárffy Andor - Zehery Lajos (szerk.): Grill-féle döntvénytár 25. 1931-1932 (Budapest, 1933)

Csalás. (Bn. 50. §.). — Ok irat hamisít ás. (Btk. 391—407. §.) 432. 159 vényszék jogerősen gondnokság alá helyezett. Ez okból a kir. Kúria sem találta a vádlottakkal szemben idevonatkozó — egyébként jogellenes — tevékenységük miatt a csalás vagy a csalás kísérletének tényálladékát megállapíthatónak. A Btk. 385. §-ában körülirt különös tényálladék pedig — amelyhez a vádlottak cselekménye legközelebb állott — szintén nem volt megállapítható, miután a sértett az okiratok aláírásakor még nem volt gondnokság alá helyezve. Ezek szerint a vádlottak tevékenysége nem lévén sem magánokirathamisítás, sem a csalás vagy a Btk. 385. §-ának, sem más bűncselekménynek a tényálladéka alá vonható, tévedett a másodfokú bíróság abban, hogy K. J., K. M. és H. G. vádlottak bűnösségét a magánokirathamisítás büntette miatt emelt vádból kifolyólag megállapította. Ezért ítéletének idevonatkozó részét a m. kir. Kúria a Bp. 385. §. 1. a) pontja alapján érvényesített anyagi semmiségi okból megsemmisítette és K. J. és K. M. vádlottakat kétrendü, H. G. vádlottat pedig egyrendü magánokirathamisítás büntette miatt emelt vád alól a Bp. 326. §. 1. pontja alapján felmentette. Ennek folytán a Bp. 385. §. 1. b) pontja alapján bejelentett panaszok tárgytalanokká váltak, mert azok a semmiségi panasz indokolása szerint csak a két magánokírathamisítás bűntettével kapcsolatosak; illetőleg arra vonatkoznak, hogy a két okirat kiállítása csak egy rendű magánokirathamisításnak minősíthető és hogy a Btk. 403. §. 4. pont szerinti minősítés nem helyes. K. J. és K. M. vádlottak bűnösségének a Btk. 400. §. második bekezdése szerint minősülő közokirathamisítás bűntettében történt megállapítása miatt a Bp. 385. §. 1. a) pontja és ezzel kapcsolatban a kir. Ítélőtáblán előterjesztett bizonyítási indítvány elutasítása miatt a Bp. 384. §. 9. pontja alapján bejelentett panaszok azonban alaptalanok és ezért a m. kir. Kúria azokat Bpn. 36. §. első bekezdése értelmében elutasította. A másodfokú bíróság ugyanis vonatkozólag felhozott indokainál fogva a valóknak elfogadott tényekből helyesen vonta le azt a kétirányú jogi következtetést, hogy M. V. a fent már hivatkozott szerződés és nyilatkozat aláírásakor olyfoku elmebetegségben szenvedett, hogy e miatt akaratának szabad elhatározási képességével és ügyletkötési képességgel nem rendelkezett; és hogy erről K. J. és K. M. vádlottaknak tudomásuk volt. Ennek a tudomásnak a létezését annál nagyobb megnyugvással lehet a további jogkérdések eldöntésénél alapul venni, mert a szerződési vételár (25 millió korona) és a M. V. sértett által a 2 okirat szerint eladott ingatlanok valódi értéke (110—112 millió korona) között olyan kiáltó különbség van, hogy az eladó sértettre ebből háramló nagy anyagi veszteségnek minden különösebb ok nélküli elfogadása a közönséges, józan tapasztalat alapján annyira érthetetlen, hogy ez már magában is elárulja, hogy ez a szerződés csak elmebeteg egyénnek a ténye lehet. E megállapítás helyességét K. J. vádlottnak az a védekezése, hogy neki a sértett mint „jóemberének" adta olcsóbban az ingatlanokat, — nem