Isaák Gyula - Petrovay Zoltán - Nizsalovszky Endre - Térfy Béla (szerk.): Grill-féle döntvénytár 24. 1930-1931 (Budapest, 1932)

140 Büntetőjog. mint forgalmi adóellenőr azt hangoztatta az adózók előtt, hogy a forgalmi adó lerovásához szükséges bélyegjegyeket, melyeknek beszerzésénél ő engedményt kap, megvásárolja s az adókönyvecskébe beragasztja, és az a ténykedése, hogy értéktelen bélyegeket ragasztott be az adókönyvecskébe, alkalmas fondorlat volt az adózók megtévesztésére és tévedésben tartására, — továbbá azért, mert célja az volt, hogy az így megszerzett pénzt megtartsa, tehát magának jogtalanul vagyoni hasznot szerezzen, és végül azért, mert az átvett pénzek megtartása folytán az államkincstárnak, amennyiben pedig ez a forgalmi adót a felektől újból behajtaná, a feleknek is vagyoni kárt okozott. A vádlott ténykedése tehát a csalás összes tényálladéki elemeit magában foglalja, A közokirathamisításra vonatkozóan pedig azért alaptalan a Bp. 385. §. 1. a) pontjára alapított semmisségi panasz, mert az állam által törvényesen alkalmazott forgalmi adóellenőrök, az állami bevételek behajtásának ellenőrzésére, tehát az állam közigazgatási teendőjének teljesítésére hivataluknál fogva kötelezve vannak, tehát úgy a Btk. 461. §-nak rendelkezése, mint az állandó bírói gyakorlat alapján közhivatalnokok. Azok a napi jelentések, amelyekben a vádlott azt jelentette, hogy a felek valódi bélyegskben rótták le forgalmi adójukat, okiratok, amennyiben jogilag lényeges tények bizonyítására szolgálnak, és pedig közokiratok, amennyiben azokat közhivatalnok, hivatalos hatáskörén belül állította ki. Az ilyen tartalmilag valótlan jelentések tehát hamis közokiratok, amelyekből az államra az a jogsérelem származott, hogy a forgalmi adó befizetése elkönyveltetett, sőt Cs. község még jutalékban is részesült. (B. IV. 6646/1930. — 1931. VI. 5.) 390. Bn. 50. §. A kereskedő, aki fizetésképtelensége tudatában árút hitelre rendel, csalást követ el. Ez a cselekmény akkor is büntethető, ha elkövetésének időpontjában a kereskedő a fizetéseit még nem szüntette meg. K. Téves a védelemnek az az érvelése, hogy az ügy eldöntése szempontjából az az időpont volna irányadó, amelyben a vádlott fizetéseit megszüntette. Ez csak akkor volna helytálló, ha a vádlott ellen a Btk. 414., 416. 387. §§., avagy pedig az 1916: V. t.-c. 4. §-a alapján emeltek volna vádat, vagy <fe vádlott cselekménye e §§. valamelyike szerint volna minősíthető. Ebben az ügyben azonban a vád tárgya a Bn. 50. §-a alá eső csalás a a kír. ítélőtábla a fizetésképtelenségnek elhallgatását, mint csupán a fondorlat megvalósítási eszközét, a fizetésképtelenség tudatában való árúrendelést pedig, csupán mint a jogtalan vagyoni haszon szerzésére irányuló célzat bizonyítékát vette figyelembe s mindezt megtehette anélkül, hogy azt kellett volna vizsgálnia, hogy a vádlott tényleg mikor szüntette meg fizetéseit. Minthogy pedig a kir. ítélőtábla az ítéletében megállapított tényekből s az ott kifejtett indokokból — helyesen vonta le azt a következtetést, hogy a vádlott 1929. július 30. napján és augusztus havában, amikor a sértettektől hitelbe több száz pengő értékű árút rendelt és vásárolt, már fizetésképtelen volt s ezt kétségtelenül tudnia is kellett, — s minthogy ezen körülménynek a megrendelésnél elhallgatása a tisztességes kereskedelemben meg nem engedett fondorlat fogalmát megváló-