Térfy Gyula (szerk.): Grill-féle döntvénytár 21. 1927-1928 (Budapest, 1929)

Segédszemélyzet. Kt. 55-60. §§. 1S84: XVII. t.-c. 88-110. §§. 541 munkaadó társaságnak az 1914. évben érvényben volt nyugdijszabályzata a nyugdíj összegére nézve bizonyos felsőhatárt szab meg, amelyet a nyugdíj a fizetés magasabb volta és bármily hosszú szolgálati időtartam dacára semmi körülmények között sem haladhat meg, úgy ilyenkor az átértékelés alapja a 'legkedvezőbb esetben sem lehet több a szabályzat szerint elérhető és eleve korlátolt legfelsőbb nyugdijösszegnél. Amennyiben tehát nem vitás az, hogy a nyugdíjjogosultnak már igénye van a nyugdijszabályzat engedélyezte legmagasabb nyugdíjra — úgy az a körülmény, hogy maga a jogosult vagy a hasonló állást betöltő más alkalmazottak az 1914. évben már ennél sokkal nagyobb és mily összegű fizetéssel birtak — teljesen közömbös és a vizsgálat keretén kivül marad, mert az 1914. évi fizetés mennyiségének egyedül abból a szempontból lehet csak jelentősége, hogy a jogosult az 1914. évi nyugdijszabályzat által megvont legfelső határon alul maradó mily összegű nyugdíjra tarthat számot. Minthogy pedig az nem volt vitás, hogy felperes néhai férje a 100%-os nyugdíjigényt biztosító 34. évi szolgálat után 1916-ban nyugdíjaztatott és hogy az 1911. évben kelt, még 1914. évben, sőt felperes férje nyugdíjazásakor is érvényben volt alperesi nyugdijszabályzat által felemelt nyugdíjjárulékot felperes férje csak 4 éven át fizette, minthogy továbbá a kérdéses 1911. évi nyugdijszabályzat 14. §. 3. p. értelmében a felemelt nyugdíjjárulékot csak 4 éven át fizetett alkalmazottak elérhető legmagasabb nyugdijának összege 13.600 K-ban határozíatott meg és a 13. §. szerint az engedélyezhető legmagasabb nyugdíj összegét meghaladó fizetéstöbblet úgy a járulékok, mint maga a nyugdíj kiszabásánál figyelmen kivül volt hagyandó: a fellebbezési bíróság nem sértett jogszabályt azzal, hogy felperes férje és az alperes többi igazgatói 1914. évi. magasabb összegű fizetésének kutatása és méltatása mellőzésével a felperes néhai férjének átértékelés alapjául szolgáló nyugdiját 13.600 K-ban állapította meg. Felperes maga viszont csak, mint az elhalt alperesi alkalmazott özvegye támaszthatott a nyugdíjra igényi és vele szemben az 1911. évi nyugdijszabályzat 19. §-a volt az irányadó, amely az özvegy nyugdiját a férj mindenkori nyugdijának 60%-ában szabja meg; vagyis magánál felperesnél az átértékelendő alap 8160 K-t tett ki. Nem hivatkozhatik felperes ezzel szemben jogszerűen sem az alperes 1918. évi ujabb nyugdijszabályzatának 19. §-ára sem arra hogy alperes neki férje halála után 10.200 papírkorona nyugdijat, tehát számszerűleg a férje által élvezett nyugdíj 75%-át fizette a pert megelőzően, mert egyrészt férje még a korábbi nyugdijszabályzat érvényessége idején nyugdíjaztatott, az 1918. évi szabályzat hatálybalépése után szolgálatot már egyáltalában nem teljesített és az ujabb szabályzat hatálya ennek 4.6. §-a kifejezett rendelkezése szerint csakis az 1918 május l-e után nyugállományba kerülő nyugdijintézeti tagokra terjedt ki így felperesre az még nem vonatkoztatható, másrészt, mert a 10.200 papírkorona önkéntes megadása még egyáltalában nem foglalja magában sem az 1918. évi nyugdijszabályzat alkalmazandóságának, sem a férjnek az 1926. évi XVI. t.-c. szerint járó nyugdija 75%-ára irányuló igény jogosságának elismerését. A 8160 K-ás alapnak pedig az alperes nem vitás 30%-os orányszáma mellett