Térfy Gyula (szerk.): Grill-féle döntvénytár 21. 1927-1928 (Budapest, 1929)

534 Kereskedelmi jog. amennyiben olyan katonáskodásból ered, amelyet az alkalmazott 1919 márc. 21-ike után teljesített. K. Az 1910/1920. M. E. számú rendelet 3. és 9. §-ai az alkalmazottnak járó végkielégítés szempontjából irányadó szolgálati időbe azt az időt is beszámítani rendelik, amelyet az alkalmazott 1914 július 25. és 1919 március 21-ike között katonai szolgálatban töltött és amivel egy tekintet alá esik az az idő is, amely alatt az alkalmazott az ellenség által személyes szabadságában (mint hadifogoly, tusz, internált) korlátozva volt. Ennek a szabálynak helyes értelme viszont nem azt jelenti, hogy a hadifogságban töltött idő is csak az 1914 július 25. és 1919 március 21-iki időhatárok közé eső terjedelemben volna figyelembe veendő, hanem azt, hogy a hadifogság egész tartamában az alkalmazott javára esik, amennyiben az a jelzett időhatárok közötti katonai szolgálattal kapcsolatos és a hadifogság csak annyiban marad számításon kivül, amennyiben olyan katonáskodásból ered, amelyre a kedvezmény kiterjesztve nincs, t. i. az 1919 március 21-ike után teljesített katonáskodásból, ami a kérdéses rendelet rokon természetű 14. §-ának szövegéből is kitűnik. A felperes által 1914 augusztus 1-től — 1918 november 3-ig katonai szolgálatban, majd ettől az időponttól 1919 október végéig olasz hadifogságban eltöltött egész időtartam tehát már ez alapon az alperes szolgálatában eltöltöttnek veendő, annál is inkább, mert alperesnek az a ténye, hogy felperest ezen egész időre állandóan fizetésben részesítette, annak elismerését is magában foglalja, hogy alperes a szolgálati viszonyt felperes katonai szolgálata dacára továbbra is fenntartotta, folytatni kívánta és azt megszűntnek nem tekintette. (1927 szept. 13. — P. II; 7189/1926.) 892. 1910/920. M. E. sz. r. 9. §. „Végkielégítés" értelmezése. A munkaadó által felajánlott végkielégítés nem tekinthető az 1910/1920. M. E. sz. rendelet 9. §-ában említett, szorosan vett végkielégítésnek, hanem a szolgálati viszony megszűnéséből az alkalmazottat illető összes igények kielégítésére szolgáló juttatásnak, ha a körülményekből ez a szándék ismerhető fel. K. Az érvényben levő jognak megfelel ugyan a felperes részéről felülvizsgálati panaszában felhozott az a szabály, hogy a felek cselekményeinek és ügyleteinek megítélése szempontjából elsősorban maguk a tények és a felismerhetően kifejezésre jutott akaratnyilvánítások a döntők és hogy ezekkel szemben a feleknek belső, világosan ki nem jelentett céljai és szándékai, valamint akaratelhatározási indokai rendszerint jelentőséggel nem birnak. Ámde e szabály a felperes követelését az adott esetben jogszerűvé mégsem teheti, mert e szabály alkalmazhatásának ténybeli előfeltételei teljesen hiányzanak. Jelesül abból a tényből, hogy alperes az A) alatt csatolt levelet felpereshez a felperes eddigi alkalmaztatásának megszűnése alkalmából akkor irta, amikor a felperesnek a kiválása folytán előálló összes anyagi igényei is szükségképpen rendezendők voltak és hogy az A) alattiban felajánlott öszszeg a felperesnek tényleg szolgálati ideje után járó és az 1910/1920. számú rendelettel megszabott végkielégítést szembetűnően és csaknem hatszorosan meghaladta és erősen megközelítette azt az összeget is, mely felperest feU