Térfy Gyula (szerk.): Grill-féle döntvénytár 17. 1916-1924 (Budapest, 1927)

.07 bujiónak az ölésre való reábirási cselekményt kell előre megfontolnia; a felbujtó és tettes tehát csak akkor mindható ki gyilkosságban bűnösnek, ha a felbujtó a felbujtói tevékenységet, s a tettes az elkövetést s az arra vonatkozó szándékot fontolja meg előre. Ebből következik, hogy a szándék oszthatatlanságának elvénél fogva a felbujtónak előre megfontolt szándéka nyomán, e szándék determináló hatása alatt és e szándékot követőleg keletkezik és bontakozik ki a tettes szándéka. A tettes elhatározásának kezdőpontján már a felbujtó határozott, teljesen megérett és kifejlődött s előre megfontolt szándékával találkozik. Ebből következik az, hogyha a felbujtó a tettessel kezdettől fogva együtt tervezi és szövögeti a gyilkosságot és terve egyidejűleg izmosodik határozott szándékká a tettesével együtt, akit a felbujtó közreműködése visz belé a bűnbe, a tettes ellen lehet csupán a gyilkosságot megállapítani, de a felbujtó ellen nem, mert a felbujtó szándékának már akkor premeditáltnak kell lenni, mikor a felbujtási tevékenységet megkezdi, mert a Btk. 69. 1. s 278. §. egybevetett értelme szerint a felbujtó premeditált szándékkal birja reá a tettest az ölésre, a reábirt tettes pedig saját mentalitásában ennek folytán keletkezett s megérlelődött és előre megfontolt, határozott szándékkal hajtja végre a gyilkosságot. Vagyis a felbujtó a reábirási, a tettes pedig az elkövetési szándékot fontolja meg előre. Miután a törvényszék ítéletében ezen jogi elveknek megfelelő, oly tények vannak megállapítva, melyekből kitűnik, hogy a felbujtók ölési, helyesebben öletési szándéka előbb keletkezett s szilárdult meg a tettes szándékánál s ezt ily pszichikai előzmények alapján beszélték reá a bűntett elkövetésére, törvényesen mondotta ki az elsőbiróság, hogy vádlottak irányában a felbujtói premeditáció fennforog. A kir. itéJőtábla az előre megfontolt szándékot azért nem állapította meg, mert a felbujtókban az ölés gondolatát a félelem váltotta ki, ami azért keletkezett, mert attól tartottak, hogy a fa ellopását a mezőőr észrevette s óket emiatt fel fogja jelenteni. Ha a kir. Ítélőtábla tényekre támaszkodva azt állapította volna meg, hogy erősebb érzelmek zavarták meg vádlottak higgadt gondolkozását, akkor helyes volna Ítélete. A kir. ítélőtábla által megállapított tény azonban L<7 érzelmek pszichológiája szerint csakis annak feltevésére jogosít fel, hogy •vádlottak a feljelentéstől féltek, helyesebben emiatt aggodalmuk volt. Ez azonban oly kis jelentőségű kedélyhullámzás volt, mely az értelem nyugodt s higgadt munkáját nem befolyásolhatta. Kétségtelenül vannak a félelemnek oly erősségű fokai, melyek nemcsak a premeditációt zárják ki, hanem a beszámithatóságot is kétessé teszik. Ilyen a rémület, midőn legfontosabb életjuvainkat közvetlen, hirtelen s nagy veszély támadja meg. A feljelentéstől való félelem azonban távoli, bizonytalan, nem is valószínű eseményre vonatkozott s így az nem zavarhatta meg az előre megfontolás értelmi munkáját s pedig annál kevésbbé, mert a törvényszék ténymegállapítása szerint a két felbujtó a mezőőrt, mint ismert orvvadászok gyűlölték, mert kötelességét lnven teljesítette s a kihágásokat mindig feljelentette, tehát valószínű, sőt kétségtelen az, hogy nem a cselekmény súlyának csökkentését célzó félelem ürügye, hanem a bosszú érlelte meg bennük a gyilkosság gondolatát. Erre mutat a törvényszék ítéletében két tanú vallomása alapján megállapított az a tény, hogy vádlottak a mezőőr megölésének gondolatával már azelőtt is