Térfy Gyula (szerk.): Grill-féle döntvénytár 17. 1916-1924 (Budapest, 1927)

346 sem amidőn a per a korábban már megítélt járadék eredeti összegének megváltoztatására irányul. A baleseti kártérités fejében megitélt járadék összegének felemelésére vagy leszállítására az 1874: XVIII. t.-c. 5. §-ának helyes értelme szerint s a m. kir. Kúriának e kérdésben folytatott több évtizedes gyakorlatához képest a dolog természetének megfelelően csak ugy kerülhet a sor, ha azok a körülmények szenvedtek lényeges változást, amelyek a járadék összegének eredeti megállapításánál alapul szolgáltak. A baleseti kártérités megállapításának alapjául szolgáló körülmények pedig, amint említve is volt, rendszerint csak a következők: egyfelől az, hogy mi volt a balesetet szenvedőnek a baleset idejében élvezett keresménye és másfelől az, hogy a baleset a sérült keresőképességét teljesen megszüntette-e vagy mily mértékben csökkentette. Ha azután a balesetet szenvedő egyén keresőképességének ebben a megállapított állapotában következik be később a baleseti sérülésre visszavezethető valamely kedvezőtlen vagy kedvező változás: akkor áll elő az a helyzet, amely az 1874: XVIII. t.-c. 5. §-ának rendelkezéséhez képesl a már megitélt baleseti járadék összegének a keresőképesség állapotában bekövetkezett változáshoz mért felemelésére vagy leszállítására vezethet. Hogy a m. kir. Kúria részéről az 1874: XVIII. t.-c. 5. §-ának alkalmazása körül évtizedeken át követett gyakorlat helyes, ezt megerősíti az 1907: XIX. t.-c. 94. §-ának első bekezdésében foglalt az a tételes rendelkezés, amely a járadékot élvezőnek csupán az ő sérült állapotában, tehát semmiképen sem a személyén kivül eső gazdasági körülményekben bekövetkezett változást ismeri el olyannak, amely a korábban már megitélt járadéktól eltérő összegű járadék megállapításának alapjául szolgálhat. Összes tételes jogszabályaink rendelkezéseivel szemben amelyek szerint a balesetért felelős személy terhére félremagyarázhatatlanul kártérítési kötelezettség van meghatározva: ezt a kötelezettséget bármi részben is tartási kötelezettséggé minősíteni már csak azért sem lehet, mert tartási igényről minden kétségen kivül csak oly esetben lehet szó, ha alapjául tartási kötelezettséget megállapító jogviszony szolgál, ilyen jogviszonyt pedig a balesetért tárgyi felelősséget maga után vonó kötelezettség a kötelezett és a jogosult közt nem teremt. Nem teremt ilyen jogviszonyt az 1874: XVIII. t.-c. 2. §-ának 2. pontja sem, amely ugy rendelkezik, hogy abban az esetben, ha a baleset következtében elhalt egyén valakinek eltartására vagy neveltetésére törvénynél, vagy törvényes gyakorlatnál fogva volt köteles, a kártérítési kötelezettség körébe esnek az ily személy „tartási és illetőleg neveltetési költségei is, amennyiben azok a halálozás következtében tőle elvonatnának". E rendelkezés értelmében ugyanis — amint idézett szövegéből kitűnik, — a tartás és neveltetés költségeit nem a tartáshoz és neveltetéshez szükséges egész összegben kell megfizetni, hanem csak annyiban, amennyiben ezek a költségek a tartásra vagy nevelésre szoruló egyéntől ,,a halálozás következtében elvonatnának" vagyis a fizetési kötelezettség csupán az elhunyt keresményének keretén belül mozog, amely korlátozás szintén azt bizonyítja, hogy itt kártérítésről van szó, nem pedig tartási és neveltetési kötelezettség teljesítéséről. De ha az ellenkező felfogás volna helytálló, ebből az a visszásság következnék be hogy a sérültnek tartásra jogosult hozzátartozói jobban járnak abban az