Márkus Dezső (szerk.): Felsőbíróságaink elvi határozatai. A M. Kir. Curia és a Kir. táblák elvi jelentőségű döntéseinek rendszeres gyűjteménye, 19. kötet (Budapest, 1909)

76 Btk. 172. §. 145. Az izgatás vétségét megállapítja vádlott róm. kath. papnak az a cselekménye, hogy híveinek hitére és vallására való hivatkozással s ennek az állami törvényekkel való szembehelyezésével megtiltotta híveinek, hogy az állami anyakönyveket adandó alkalommal aláírják. C.: Vádlott K. R. egyházi beszédében a szószékről számos összegyűlt hive előtt azt a kijelentést tévén, hogy az állami anyakönyvek aláírása egyházi vétség s aki azokat aláírja, lealacsonyítja a róm. kath. vallást s a hit ellen vétkezik, megtiltotta híveinek az állami anyakönyveknek aláírását. Ezenfelül a T. azt is bizonyítottnak találta, hogy a vádlott a templomi gyülekezet előtt a polgári házasságkötést a róm. kath. hit elleni bűnnek jelezte. A vád alól vádlottat mindkét bíróság abból az okból mentette fel, mert az 1894. évi XXXVI. t.-cz. 12. §. negyedik bekezdése szerint az állami anyakönyvek aláírásának megtagadása a felek részéről megengedett lévén, az erre való felhívás nem lehet a törvény elleni engedetlenségre való egyenes felhívás és mert a házasság intézménye elleni izgatás vád tárgyává nem is tétetett. C.: Egyfelől téves ugyan a kir. ítélőtáblának az a jogi felfogása, hogy a házasság megkötésének módja elleni kifakadása a vádlottnak, a házasság jogintézménye elleni izgatás vétségének tényálladékát merítené ki, másrészt azonban nem kifogásolható az a megállapítása, hogy a vádlottnak ez a tette vád tárgyává nem is tétetett, mert a kir. ügyész kifejezetten a miatt vádolta vádlottat, mert ez a híveinek nyilvánosan és gyülekezeten megtiltotta az állami anyakönyvek aláírását. így tehát tettazonosságról a jelen esetben szó sem lehet. Ámde tévedett mindkét alsófoku bíróság abban, hogy a vádlottnak a rendelkező részben kiemelt tettét bűncselekménynek nem ismerte fel. Az 1904. évi XXXVI. t.-cz. 12. §-ának második bezkezdése egy általános kötelező rendelkezést tartalmaz, amely szerint: ,,a születési és halotti anyakönyvi bejegyzést az anyakönyvvezető és a bejelentő, a házasságit az anyakönyvvezető a házasuló felek s a tanuk aláírják", a nélkül azonban, hogy a törvény kényszerítő alkalmazásba vételéhez kötné ezt a rendelkezést. A törv. ugyanezen szakaszának negyedik bekezdése pedig rendelkezik affelől, ha az előirt aláírásokat a felek megtagadnák. Ebből a két körülményből azonban, hogy a törv. büntetés vagy megtorlás alá nem veszi az aláírás megtagadásának tényét és hogy szükségesnek látta arra az esetre is az intézkedést, ha esetleg az aláírás megtagadtatnék, semmiesetre sem vonható le az a következtetés, hogy a törv.-nek kötelező rendelkezése hatályát vesztette és hogy ebből a két körülményből éppen az ellenkező értelem volna a törvénynek tulajdonitható, amit világosan és félreismerhetlenül előír. Nem lehet ebből ilyen következtetésre jutni vagy a törv.-nek ilyen értelmet tulajdonítani még azért sem, mert a törv. rendelkezésével való szembehelyezkedés nem mindig egyértelmű a büntetendő cselekmény elkövetésével, másrészt pedig a törv. 12. §-ának