Márkus Dezső (szerk.): Felsőbíróságaink elvi határozatai. A Kir. Curia és a Kir. Itélőtáblák döntéseinek rendszeres gyűjteménye, Mutatók az 1870-1900. kötetekhez (Budapest, 1901)

296 megidézése vagy épen kihallgatása, avagy szabályszerűen eszközölt „feltételes megidézése" ; mig a befejezett vizsgálat alapján benyújtott vádkereset a vádlottal nem is közöltetik, és az ügy birói elintézése a vádlottnak megkérdezése nélkül történik. Ezek szerint a kérdőre vonás mozzanatát képező hivatalos cselekmények magának az alaprendeletnek és az ezt módositó törvényszakasznak összevetése által már a vizsgálati eljárás keretében feltalálhatók lévén, azok távolabb, a befejezett vizsgálaton alapuló vádkeresetre vagy épen a törvényszéknek azon alapuló intézkedésére — más indok hozzájárulása nélkül — nem korlátozhatók. A budapesti kir. Ítélőtábla döntvénye eme felfogásnak megfelel annyiban, a mennyiben szerinte is az elévülést már a vizsgálat megszakítja, de attól eltér annyiban, hogy ily hatályt tulajdonit a kérdőre vonás fogalmán kivül eső vizsgálati cselekményeknek is. Ellenben a kassai kir. Ítélőtábla abból indulva ki, hogy az 1883 : XLIV. t.-cz. a „kérdőre vonás"-nak megfelelő hivatalos cselekményeket nem határozza meg, lényegileg ugyanezen törvényczikk 100. §-ának amaz — állítólag uj — kijelentésére alapítja érvelését, hogy „a kincstár megkárosítására irányzott bűncselekmények bűnvádi eljárás utján fenyitendők meg", mely kijelentés — tekintettel ama törvény 110. §-ában foglalt felhatalmazásra is — a törvényhozásnak azt a czólzatát foglalná magában, hogy a törvényszék hatáskörébe utalt súlyosabb minőségű jövedéki kihágások eseteiben az előbb gyakorlatban volt szabályok már most is csak az igazságszolgáltatás jelen körülményeihez alkalmazva tartassanak meg ; miből, valamint a pénzügyi közegek közigazgatási minőségéből aztán önkényt következnék, hogy az elévülést megszakító „kérdőre vonás" alatt a kbtk. 12. és btk. 108. §-ai szerint csak a pénzügyi bírói hatósággal felruházott kir. törvényszékek határozata vagy intézkedése volna érthető ; minthogy pedig eme törvényszékek az ügyiratokat csak a pénzügyi hatóságok által foganatosított vizsgálat alapján szerkesztett vádkereset benyújtásával kapják meg : az előző vizsgálati cselekmények az elévülést meg nem szakítanák. Ez érvelés azonban el nem fogadható a fentebbieken kivül azért, mert az 1876 : XV. t.-cz. 76. §-ának utolsó bekezdéséből az 1883 : XLIV. t.-cz. 100. §-ának utolsóelőtti bekezdésébe átment azon kijelentés, miszerint : „a kincstár megkárosítására -irányzott bűncselekmények bűnvádi eljárás utján fenyitendők meg", a tulajdonképeni jövedéki eljárásra nem vonatkozik, hanem a törvényhozás irataiból minden kétséget kizáróan kitetszőleg azt jelenti, hogy a kincstár megkárosítására irányzott, de a jövedéki kihágások körén kivül eső bűncselekmények az általános bűnvádi eljárás utján a rendes bíróságok által fenyitendők meg. E kijelentés tehát valódi értelmében véve a jövedéki kihágási törvények magyarázatára irányadó befolyással nem lehet és legkevésbbé foglalhatja magában a törvényhozás oly czélzatának alkotó elemét, mintha az általános büntető törvények hatálya a jövedéki kihágásokra is minél nagyobb mérvben kiterjesztendő volna; különösen ha még figyelembe vétetik, hogy épen ellenkezőleg az 1883: XLIV. t.-cz. javaslatának előterjesztése és tárgyalása alkalmával a törvényhozásnak ismételten az a nézete jutott kifejezésre, hogy ily kiterjesztés az osztó igazság elveinél