Márkus Dezső (szerk.): Felsőbíróságaink elvi határozatai. A Kir. Curia és a Kir. Itélőtáblák döntéseinek rendszeres gyűjteménye, 8. kötet (Budapest, 1897)

516 BÜNTETŐTÖRVÉNY. 1878 : V. t. cz. erőszakos nemi közösülés bűntettének a 69. §. 2. pontja alapján 69. §. részességben mondatnak ki bünnösöknek. (94. decz. 12. 13,087/94. Részesség B. XXXT. 21.) 13958. Curia-. Őrt állás a lopásnál: segély. (96. okt. 27. 8142/95. B. XXXIII. 10.) — Azonos : Curia: (96. okt. 16. 2523/96. B. XXXIII. 11, továbbá 94. febr. 14. 2573/93. B. XXVIII. 1.) 13959. Curia: Ha az ó'rt álló a lopott tárgyat átveszi és annak elvitelében segédkezik: nem tettestárs, hanem segéd. (92. decz. 15. 5177/92. D. XXXIVL 78.) 13960. Curia: A ki a lopás elkövetésére vonatkozólag a tettessel előzőleg egyetértve, őrt áll és a tettes által az ablakon át kinyújtott tárgyat átveszi, nem tettestárs, hanem segéd. (93. febr. 1. 11284/92. XXXVI. 11.) — Azonos: Curia: 92. szept 20. 7994. D. XXXII. 2.) 13961. Curia: Tekintve, h. a bűnpártolás fogalma egyenesen kizárja a tettessel való előzetes egyetértést, ehhez képest FMihálynénak a vád tárgyát képező azon cselekménye, h. tudva, miszerint férje azért akart a lakodalomból éjjel haza menni, h. nagynénjét megölje, mégis azt a hazamenetelben nem akadályozta s annak szándékát hallgatag magáévá tett, miután ez a bűntett végrehajtása előtt történt, a bűnpártolás tényálladékát meg nem állapítja, de nem állapítja meg a szándékos emberölésben való segédkezés általi bünrészességet sem, mert ehhez a hallgatólagos beleegyezés magában véve nem elégséges; F. Mihályné a vád alól azért mentetik fel, mert ellene valamely büntetendő cselekmény tényálladéka fenn nem forog. (95. máj. 8. 3180 95. sz. B. XXX. 23.) 13962. Curia : A vonatkozó bonczjegyzőkönyvből kitűnik, h. az összes sértések, melyek K. János erőszakos halálát előidéztékr egytől-egyig ennek fején és nyakszirtjén ejtettek, és h. különösen a nyakszirtcsont balfelül és az oldal falcsont kis darabokra ugy volt töredezve, h. félkörnyi csonthiány mutatkozott. Ily mérvű és agyroncsolással járó sértések feltétlenül halálosak és csak nagy erővel mért ütésekből eredhettek. F. István vádlott tehát, ki saját beismerése szerint K. János fejére egy nagy kővel több ütést mért) tudhatta, h. ilyen bántalmazással nevezett sértett életét ki fogja oltani. Ilyen körülmények között helyes az alsóbiróságnak az a megállapítása, mely szerint ezen vádlott a Btk. 279. §-ába ütköző szándékos emberölés bűntettében mondatott ki bűnösnek. Tény lévén, h. F. István vádlott szándékosan fosztotta meg K. Jánost életétől; H. Ferencz vádlott, a ki beismerte, h. elsőrendű vádlottal K. János bántalmazására összebeszélt, e czélból sértettet üldözőbe is vette és őt utói érve, mind két kezébe követ ragadott, valamint h. a bántalmazásra készen elsőrendű vádlott mellett állott mindaddig, míg ez utóbbi áldozatát nagy kegyetlenséggel meg