Büntetőjogi döntvénytár. Az anyagi büntetőjog és a bűnvádi perrendtartás körébe tartozó elvi jelentőségű határozatok gyűjteménye, 6. kötet (Budapest, 1906)

2 Büntetőjogi Döntvénytár. Indokok: A kir. tábla azt a tényállást fogadta el valónak, hogy sértett a nála volt juhászbottal a vádlott felé csapott, a vádlott azonban megkapta a botot és támadója kezéből kicsavarta ; mire a sértett puszta kézzel támadt a vádlottra, annak arczába kapott és ajkát meg is sérelmezte ; ekkor a vádlott visszalökve a sértettet, az attól elvett bottal rögtön annak a fejére ütött, a sértett elesett s mikor fel akart kelni, a vádlott mégegyszer a fejére ütött, mire az csakhamar meghalt. Nyilvánvaló ebből, hogy vádlott megtámadtatván, kénytelen volt védekezni, mert testi épségét, sőt életét közvetlen veszély fenyegette, és nyilvánvaló, hogy a vádlottat fenyegető veszély nem szűnt meg a támadó lefegyverezésével, mert az puszta kézzel támadt ekkor a vádlottra, azt meg is sérelmezte, a vádlott tehát nem várhatta be tétlenül, hogy támadója őt még súlyosabban s esetleg ugyanazzal a bottal, melyet már egyszer elvett tőle a vádlott, bántalmazza, hanem azt önnön biztonsága érdekében lehetetlenné kellett tennie. E szerint az, hogy a vádlott a támadót, aki az élet kioltására alkalmas eszközzel támadta meg őt, s lefegyvereztetése után kezeivel az arczába kapott, ellökte magától és annak a fejére ütött : jogos védekezést képezett. E cselekménye tehát a Btk. 79. §-ának terhére be nem számitható. A kir. tábla által elfogadott tényállás mellett, nevezetesen a sértettnek vakmerő és ismételt támadása után az sem állapitható meg, hogy vádlott túllépte a jogos védekezés határait az által, hogy a földről felkelni akaró támadójára még egyet ütött ; ugyanis az előzmények után ujabb támadástól tarthatott, nem mondható ki tehát, hogy eme második ütés a támadás veszélyének elhárítására már szükséges nern volt. A jogos védelem esetének megállapítását nem zárhatja ki a kir. tábla által valónak elfogadott ama tény sem, hogy egy szemtanú volt a közelben, s vádlott azt segítségül nem hivta. Mert önként értetődik, hogy a tanú beavatkozni még akkor se lett volna köteles, ha a vádlott segítségért kiáltott volna ; s ha beavatkozni akart volna, azt magától is megtette volna ; mert továbbá az természetszerű, hogy a vádlott segítségért nem kiáltott, midőn a veszélyt önerejéből is képes volt elhárítani ; végre mert a kir. tábla által elfogadott tényállás kizárja azt, hogy a vádlott arra várhatott volna, hogy