Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 27. kötet (Budapest, 1935)

38 Büntetőjogi Döntvénytár. A valóság bizonyítottságának kérdését megelőzőleg azonban azt a kérdést kell eldönteni, hogy — miután a vádlott az árvaszék előtt folyamatban volt szóbanforgó ügyben az árvaszékkel szemben ügyfél volt s vádbeli nyilatkozatait egy az árvaszék határozata elleni írásbeli jogorvoslatában, tehát ügyiratban s az üggyel nyilvánvaló összefüggésben tette — részesülhet-e a Bv. 17. §-ában biztosított mentességben. A «hibás», ((szabálytalan*, «törvényellenes» és «késedelmes» kitételekre vonatkozólag az alsóbíróságnak is az az álláspontja, hogy ezekkel a kitételekkel a vádlott, mint ügyfél az ügyében eljárt árvaszék intézkedéseit bűnvádi következmények nélkül illethette s éppen ez okból a vádlott bűnösségét ezen kitételek használata miatt nem is állapította meg. Az eldöntendő kérdés tehát az marad, hogy — a Bv. 17. §-a szempontjából — jogosan használhatta-e a vádlott a «felületes» és a «késedelem» jelzőjeként alkalmazott «szándékos» szavakat. A Bv. 17. §-ának első bekezdése a jelen ügyben — tekintettel arra, hogy az árvaszék ez ügyben nem ügyfél, hanem a vádlott ügyében eljáró hatóság volt — úgy e törvényhely szövege, mint a BHT-be 870. sz. a. fölvett EH szerint (mely az ügyfélre utaló indokolásából kitünőleg csak a Bv. 17. § első bekezdésére vonatkoztatható) nem alkalmazható. A második bekezdés azonban, mely nemcsak az ügyféllel szemben tett, hanem minden egyéb — tehát akár az eljárt hatóságokra is vonatkozó — nyilatkozatok tekintetében is, azzal a megszorítással, hogy ezek az ügyfél érdekében szükségesek voltak — mentességet biztosít — a jelen ügyben alkalmazható azért, mert a vádlott nyilatkozatai az üggyel nemcsak összefüggtek, hanem az ügy érdekében szükségesek is voltak, illetve a vádlott azok használatát indokoltan szükségesnek tarthatta. A szükségességet bizonyítják nemcsak az alsóbíróságok által eszközölt megállapítások, hanem az a körülmény is, hogy a belügyminiszter a vádbeli beadvány folytán a vádlott által az árvaszék ellen emelt panaszoknak az 1877 : XX. tc. 215. § 2. pontja alapján való beható vizsgálatát el is rendelte, mely vizsgálat jogerős befejezéséig a jelen bűnvádi eljárás — ha már ennek során a törvényszék a valóság bizonyítását elrendelte — tulajdonképpen a Bv. 27. §-a értelmében felfüggesztendő is lett volna. Minthogy tehát a vádlott ezeket a vádbeli kifejezéseket egy perorvoslati beadványban nem alap és szükség nélkül használta s így azokkal nem lépte túl azt a határt, amelyen belül a magát jogaiban sértve érző polgár a hatóságok intézkedései elleni panaszát előterjesztheti, a Bv. 17. § második bekezdése értelmében a rágalmazás terhére nem állapítható meg. Mindezekre tekintettel a vádlottat a Bp. 326. § 1. pontja alapján fölmenteni kellett.. . = Kúria : A Bv. 17. § 2. bekezdése az ügyfélnek vagy képviselőjének nem csupán az ügyfelekre vagy képviselőikre, hanem a folyamatban levő ügyben szereplő tanúkra és szakértőkre vonatkozó nyilatkozatát is mentesíti (BDtár XXIV. 131.). A nem az ügyfelekre vagy képviselőikre, hanem másra vonatkozólag tett nyilatkozat mentességének az a feltétele, hogy a fél szükségesnek tarthatta a maga érdekében a nyilatkozat tételét (u. o. 44.). A 17. § 2. bek. arra az esetre adja a mentességet, ha a nyilatkozat az üggyel összefügg és a nyilatkozat az ügyfél érdekében szükséges volt, az nem feltétel azonban, hogy a nyilatkozat az ügyben szereplő valamely személyre vonatkozzék (BDtár XXVI. 187.). A 870. számú EH-ot BDtár XXII. 170. alatt közöltük.