Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 27. kötet (Budapest, 1935)
2 Büntetőjogi Döntvénytár. Ezen jogelvből folyólag a jogérvényesen megállapított büntetés végrehajtását kizáró legfelsőbb kegyelem (Btk. 117. § 2. pontja) gyakorolható, úgy a megállapított büntetésnek teljesen vagy részben elengedése, valamint a büntetési nemnek enyhítése útján is, s ez utóbbi esetben arra nézve, hogy a megállapított szabadságvesztésbüntetés helyébe a legfelsőbb kegyelmi elhatározás folytán mily nemű és tartamú büntetés lépjen, kizárólag a legfelsőbb elhatározás irányadó. A kegyelmet gyakorló államfő a szabadságvesztésbüntetésnek más enyhébb büntetési nemre való átváltoztatása iránt a legfelsőbb elhatározásában maga is intézkedhetik, de ezt az intézkedést valamely bíróságra (nem szükségszerüleg az elsöfokon eljárt bíróságra) is bízhatja, amely bíróság az erre vonatkozó intézkedését, amelyet nem is kell végzés alakjában foglalnia, mint a legfelsőbb megbízással ad hoc kirendelt, s a kegyelmi elhatározás egy részletmozzanatát megvalósító, tehát bár megbízás alapján eljáró, de lényegében felségjogot gyakorló szerv teszi meg, amely intézkedésében — éppen annak átruházott felségjogi természetéből kifolyóan -— sem az anyagi, sem az alaki büntetőjog szabályai által korlátozva nincs. Amennyiben tehát a megbízott bíróság a legfelsőbb kegyelmi elhatározás értelmében a szabadságvesztésbüntetés helyett pénzbüntetést állapít meg, a pénzbüntetés összegének megállapításánál nincs kötve a pénzbüntetés legkisebb vagy legmagasabb összegét meghatározó, valamint a pénzbüntetések átváltoztatására vonatkozó jogszabályokhoz, s az ezekben foglalt alapelvekhez. Mihez képest az átváltoztatás tárgyában tett intézkedését, minthogy ez nem tartozik a Bp.-ban szabályozott bűnvádi eljárás útjára, nem is kell perrendszerű végzésbe foglalnia, s amennyiben azt mégis abba foglalná, az mint a kegyelmi elhatározásnak egy kiegészítő része természetszerűleg végérvényes, s azzal szemben a Bp.-ban szabályozott perorvoslatok, s így különösen a Bp. 378. §-ban említett felfolyamodás nem használható. Ezen közjogi elv alapján a Kúria jogegységi tanácsa már több határozatában, így a 218. számú EH-ban, majd 1734/1924., 7303/1926. és 865 1927. számú határozataiban törvénysértésként állapította meg azt, ha a kegyelmi elhatározás alapján eljáró bíróság az átváltoztatást kimondó határozatát felfolyamodással megtámadhatónak mondotta ki vagy tekintette, az elítélt által beadott felfolyamodást elfogadta és a fellebbviteli bírósághoz fölterjesztette, és ha ez utóbbi ezt a végzést érdemben felülvizsgálta. Bár a jelen ügyben nem ez az eset forog fenn, sőt a járásbíróság az elítélt kérvényét annyiban, amennyiben azt felfolyamodásnak is tekinteni kérte, a fenti határozatoknak megfelelő helyes indokolással visszautasította, mégis azáltal, hogy a helyesbítési kérelemnek helyt adva, a már megállapított pénzbüntetést mérsékelte, lényegében mégis megsértette a fent kifejtett jogelvet, amelynek lényege éppen az, hogy az elsőízben hozott határozat, mint az államfő kegyelmi tényének kiegészítő része, végleges. Mert ez a közjogi elv éppúgy sérelmet szenved akkor, ha ezt a határozatot maga az elsőfokú bíróság változtatja meg, mintha ezt jogorvoslat folytán a fellebbviteli bíróság teszi. A járásbíróság már akkor tévesen járt el, mikor a kegyelmi elhatározás kiegészítő részét képező döntését — ha már ezt végzés alakjában hozta — nyilván a Bp. 77. § harmadik bekezdésére tekintettel indokolta, indokolásában az elítélt vagyoni és kereseti viszonyaira vonatkozó részletes megállapításokat tett, mert ezáltal módott adott az elítéltnek arra, hogy ezen megállapításokkal szemben ellenbizonyítékokat mutasson be, amelyek a bíróságot újabb nyomozás foganatosítására indították. Ez az eljárás vezetett ugyanis arra, hogy a járásbíróság burkolt újrafelvétel hasonlatosságára az új bizonyítékok alapján helyesbítése címén megváltoztatta határozatát.