Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 27. kötet (Budapest, 1935)

134 Büntetőjogi Döntvénytár. Szentháromságot és ebben a názáreti Jézust is érti. Gyalázó kifejezések alatt pedig e vétség esetében nem csupán a közönséges értelemben vett becstelenítő,. hanem a fentebb idézett értelemben használt, az Istenre nem illő, az isteni tulajdonságokat tagadó kitételeket is érteni kell, mert Jézusnak ez a beállítása a hívő lelkek nagy sokaságára csak felháborító hatással lehet s így a legnagyobb közbotrány kiváltására alkalmas, hiszen a hívek jórészének egyetlen lelki vigasza ellen intéz a büntető törvénybe ütköző módon gyalázó támadást. Ezt a magasabb értelmiséggel bíró vádlott közönséges élettapasztalattal is beláthatta, a sértési szándék hiányát vitató védekezése tehát jogilag értéktelen, annál is inkább, mert a bűncselekményt nagy számban terjesztett, különben is szenvedélyes hangú s más bűncselekményt is magában foglalóröpiratban követte el, tehát a bűncselekmény elkövetésének módja is arra mutat, hogy a vádlottól meggyőződésének tárgyilagos fejtegetése távol állt . . . = Kúria: A Btk. 190. §-ában körülírt vétség tényálladékába nem különleges sértő célzat, elég, ha a tettes feléri ésszel, hogy anyagiasán durva nyilatkozata a hívőket megbotránkoztathatja. (BDíár XVII. 18. — BHT KE 785.) 162. A célzat a szándéknak az a különleges iránya, amit a cselekvő ténykedésével elérni akar. Aki hitelezője kielégítését szándékosan meghiúsítja vagy csorbítja, az a hitelező megkárosítását célozza. (Kúria 1934. szept, 12. B III. 2816/1934. sz.) Indokok : . . . Megjegyzi a kir. Kúria, hogy nem helytálló a kir. ítélőtábla ítéletének indokolásában kifejezésre juttatott az a jogi felfogás, hogy a Btk. 386. §-a szerinti bűncselekménynek a Hs. 1. §-ában felsoroltakon felül tényálladéki eleme a hitelezők megkárosítására irányuló célzat is, ami nem azonos fogalom a Hs. 1. §-ában említett «szándékos»-sággal. Ez a jogi felfogás téves azért, mert a Btk. 386. §-a és a Hs. 1. §-a, habár eltérő kifejezésekkel, de lényegében ugyanazt a törvényhozói gondolatot fejezik ki, t. i. azt, hogy csak a hitelezők követelési jogának szándékos, azaz tudatos és akaratos kijátszása az adós részéről esik az idézett § egyike vagy másika alá. Kétségtelen úgy a két § szövegéből, mint az azokra vonatkozó Miniszteri indokolásokból, hogy a két tényálladék jogi védelmi tárgya azonos : a hitelezők követelési joga. Az is kétségtelen, hogy a hitelezők követelési jogának csak a szándékos kijátszását kívánta büntetés alá helyezni úgy az egyik, mint a másik törvényszöveg, de míg a régi törvény csak egyes fondorlatos tények felsorolásával (értéktárgyak elrejtése, eltitkolása, elidegenítése, adósságok vagy jogügyletek koholása), addig az új törvény egy általánosabb formulával (a kielégítési alapul szolgáló vagyon jogtalan csökkentése, hozzáférhetetlenné tétele és ezzel a kielégítés meghiúsítása vagy csorbítása). Az a körülmény tehát, hogy az új törvény elhagyta a «hitelsértés»-nek nevezett új tényálladékból a hitelezők megkárosítására irányuló célzatot, mint tényálladéki kelléket* nem jelenti azt, mintha ezzel egészen más, esetleg károsítási célzat nélküli ténykedéseket akart volna büntetés alá helyezni. Éppen azzal, hogy a Hs. 386. §-át és az 1. §-ában leírt új, tágabbkörü tényálladékkal helyettesítette azt, mutatja, hogy a törvényhozás az új tényálladékba belefoglalni akarta a Btk. 386. §-ában foglalt eddigi kijátszási cselekményeket is. Az pedig, hogy a Hs. 1. §-nak tényálladéka tényleg tágabbkörü, mint a Btk. 386. §-ában foglalt csalásszerű cselekmény, nem áll ellentétben ezzel a felfogással, mert hiszen a Hs. 1. §-a, mint a hitelsértés alaptényálladéka, nem csupán a Btk. 386. §-át„ de annak 387. és 414. §-ait is helyettesíti, vagyis az új hitelsértési alaptényálladék (Hs. 1. §) az adós által a hitelezők kijátszására irányuló összes csalásszerű vagy csalárd ténykedéseket összefoglalja.