Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 26. kötet (Budapest, 1934)

142 Büntetőjogi Döntvénytár. befizetők által letétként elhelyezett pénzeket ideiglenesen, míg a házhelyek tényleges birtokbaadásának ideje elérkezik, olykép használja fel, hogy megvásárolja e pénzen a rt. részére az ú. n. Tisza István Kertváros ingatlant. Ennek megfelelően az igénylők által befizetett pénzekből az igazgatóság tagjai még az nap felvettek 110,000 P-t, és a mondott célra fordították. Ez a pénz elveszett, mert a rt. csődbe került. Ezek szerint a házhelyigényőlk a megváltási árat azzal a rendeltetéssel fizették be, hogy a befizetett összeg az igényelt házhely megváltására fordíttassák, illetve az minden pillanatban az átutalásra rendelkezésre álljon ; az tehát a Kertváros Építő rt.-ra, illetve annak igazgatóságára idegen ingó dolog volt. T. István vádlott védekezése az, hogy őt e tényállás mellett sem terheli bűncselekmény, s a jelen esetben több okból nem állapítható meg a vádlott bűnössége. Elsősorban azért, mert ez a vádlott jogi kérdésekhez nem értő katona, amikor tehát a rt. ügyésze eloszlatta a vádlottnak ama jogi aggályát, hogy felhasználható-e a Tisza István Kertváros megvételére a házhelyekre befizetett pénz, ő jóhiszemüleg járult a pénznek ilyen felhasználásához. Ez érvnek mentő ereje nincs, mert a válottnál csekélyebb értelmiségü egyén is jól tudja, hogy a határozott rendeltetéssel átadott pénzt csak az átadó akaratának megfelelő módon lehet felhasználni, jelen esetben annál is inkább, mert a vádlott is jól tudta azt, hogy az OFB. kifejezett rendelkezést is tett abban az irányban, hogy a befizetett pénzekkel csak az OFB. rendelkezhetik. Bármit mondott is tehát a jogtanácsos, az legfeljebb a bűnvádi felelősséggel tartozók körét tágíthatná, de a vádlott cselekedetét nem menti. Különben is a kérdéses ülésről felvett jegyzőkönyv a vádlottnak ilyen aggályait nem tartalmazza, a főtárgyaláson pedig azt vallotta dr. D. István, hogy tudomása szerint a rt. igazgatóságának az az összeg állott rendelkezésére, arnit a választmány gyümölcsöztetés végett rábízott, és éppen nek volt aggálya, hogy ezt a pénzt kellő időben vissza tudják-e téríteni? De e részben őt az igazgatóság tagjai megnyugtatták. Mindezek alapján tényként azt állapította meg a kir. ítélőtábla, hogy dr. D. István jogtanácsos nem oszlatta el a vádlott aggályait. A másik védelmi érv az, hogy az OFB. határozata és gyakorlata szerint csak akkor kellett volna az OFB. rendelkezése alá bocsátani a rt.-nál gyűjtött pénzt, ha már a juttatottak listáját is beterjesztik. Ugyanis a házhely vevők csak akkor váltak vevőkké, az OFB.-gal, és a megváltást szenvedő ingatlan tulajdonosokkal szemben kötelezettekké, mikor igényjogosultságuk már elismertetett, és a nyert házhelyért járó egész vételárat befizették, csak akkor készülhetett el a juttatottak listája, s vált deklarálttá, hogy kik a jogos igénylők és kik fizették be a megváltási árat, hiszen az átadás turnusokban, egész ingatlan komplexumokra egyszerre történt. Amíg tehát a juttatottak teljes listája az OFB. szankciója alá nem kerül, tárgytalanok voltak az OFB. rendelkezései, mert egyelőre nem volt megváltási ár. Az 1920 : XXXVI. tc. 46. § szerint ugyanis a megváltási árat előbb jogerősen meg kell állapítani, s csak akkor lesz annak kifizetése a megváltási árra történő kifizetés, jelen esetben pedig a III. turnusbeliek listája sem volt még kész, hiszen a részletfizetések még folyamatban voltak. Mivel pedig az OFB. csak az 1928. október 18-án kelt 55,749/1929. számú végzésében utasította a választmányt, hogy a házhely igénylőket értesítse, hogy a házhelyek megváltási árát jogérvényesen csakis a Magyar Földhitelintézetnél tehetik letétbe, az OFB. korábbi rendelkezései csak az I. és II. turnus befizetési pénzére vonatkozhattak. Eltekintve azonban attól, hogy ez érvelés ellentétben áll az OFB 6700/1928. számú határozatával, mely korlátozás nélkül azt mondotta ki, hogy a befizetések a megváltást szenvedők javára történt befizetések, melyek felett a rendelkezési jog az OFB.-ot illeti, az érvelés mint mentő érv az OFB.