Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 25. kötet (Budapest, 1933)

108 Büntetőjogi Döntvénytár. bíró ítélkezésének függetlensége általában alárendeltebb. Sőt a Bp. 491. §-ból éppen az világlik ki, hogy a Bp. nem kívánta a polgári bíróság ítélkezésének függetlenségét a büntető ítélkezéssel szemben korlátozni. E § ugyanis a polgári bíróság önállóságára utal abban a különleges esetben is, amidőn a büntetőbíróság a magánjogi igényt a saját hatáskörében egészen vagy részben jogerősen már elutasította, mert e § szerint a sértett a jogerős büntető ítéletben foglalt megállapításon túlmenő vagy elutasított magánjogi igényével a polgári bírósághoz fordulhat, amely ez igény felett önállóan határoz. Különben sem tekintette a törvényhozó a Bp. feladatául annak a kérdésnek általánosságban való szabályozását, hogy a polgári bíróság köteles-e a büntetőbíróság ítéletéhez alkalmazkodni. Világosan kitűnik ez a Bp. javaslatának miniszteri indokolásából, amely a következő kijelentést tartalmazza : ((Természetesen a polgári perrendtartásba fog tartozni annak meghatározása, hogy a magánjogi igény a polgári bíróság előtt minő feltételek alatt érvényesíthető és hogy mily viszonyban, illetőleg minő összefüggésben van az a bűnvádi eljárással». De e nélkül sem lehet kétség aziránt, hogy a tárgyalt anyag a polgári perjog körébe tartozik. Polgári eljárási jogunk rendelkezéseiben kell tehát választ keresni arra a kérdésre, hogy a büntetőbíróság ítélete a büntetéssel sújtott cselekményre alapított magánjogi igény felett ítélkező polgári bíróságra kötelező-e . . . ... II. A polgári törvénykezési eljárásról szóló 1868 : LIV. te. 9. § aképpen rendelkezett, hogy : «jogügyek, amelyeknek eldöntése a büntetőtörvények által tiltott cselekmény bebizonyításától és beszámításától függ, mindaddig folyamatba nem tétethetnek, amíg azok iránt a büntetőbíróság jogérvényesen nem határozott*. Ennek a szabálynak a hatálybanléte alatt nem lehetett kétséges, hogy a büntetőbíróságnak a bűnösséget kimondó jogerős ítéletét a polgári bíróság irányadónak köteles tekinteni. Az 1868 : LIV. tcnek most idézett 9. §-át a sommás eljárásról szóló 1893 : XVIII. tc. 44. § csupán a sommás eljárásban helyezte hatályon kívül, a rendes eljárásban ellenben továbbra is hatályban tartotta (215. §) és azt a Pp. életbelépéséig (1915. jan. 1.) más törvény sem érintette. Ebben az időszakban —- 1907. évi március 27-én — keletkezett a kir. Kúriának a Polgárijogi Határozatok Tárába 198. sz. a. fölvett 4217/P. 1906. sz. döntése, amely határozat a rendes eljárásban hozatván, az akkori jogi helyzetnek annyival inkább megfelelt, mert a büntetőbíróság ítéletének irányadó voltát egyes időközökben megalkotott törvények bizonyos bűncselekményekre nézve külön is megállapították. (1874 : XVI., 1874 : XXII., 1883 : XXV. t.-cikkek.) Ami mármost az időközben hatályba lépett Pp., valamint a Ppé. rendelkezéseit illeti, ezek közül az eldöntendő kérdés szempontjából a Pp. 234. §-ának — az 1868 : LIV. tc. 9. §-ával teljesen ellentétes — az a rendelkezése jön figyelembe, amely szerint a polgári bíróság az előtte folyamatba tett pert akkor sem tartozik felfüggeszteni, ha valamely bűncselekmény megállapítása a polgári per eldöntésére lényeges befolyással van. Már ebből az újításból is a törvényhozónak arra az akaratára lehet következtetni, hogy a polgári bíróságot a büntetőbíróság döntésétől függetleníteni kívánta. De a törvényhozónak ez az akarata teljes határozottsággal megnyilatkozott a Pp. 270. §-ának abban a sarkalatos rendelkezésében, amely a tényállás megállapításánál a bizonyítékok szabad mérlegelését tette szabállyá azzal a hozzáadással, hogy törvényes bizonyítási szabályokhoz a bíróság meggyőződésének alkotásában csak a Pp.-ben kijelölt esetekben van kötve. Márpedig olyan törvényes bizonyítási szabály, amely általánosságban kimondaná, hogy a polgári bíróság a büntetőbíróság határozatához kötve van, sem a Pp.-ben, sem az azóta létesült törvényekben nem foglaltatik.