Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 21. kötet (Budapest, 1929)

Büntetőjogi Döntvénytár. megállapítást, amelyből közvetlenül lehetne azt a következtetést levonni, hogy a IV. vádlott az 1. vádlottat szándékosan rábírta a hamis tanúvallomás megtételére. Ily ténymegállapítás volna az, hogy a IV. vádlott, pl. szóval vagy írásban felhívta volna utóbbit arra, hogy tegyen hamis tanúvallomást vagy előtte megemlítette vagy neki bármimódon értésére adta, hogy szeretné, ha ez ilyen vagy olyan vallomást tenne s hogy ha a kívánt hamis tanúvallomást megteszi, úgy ezért tőle jutalmat fog kapni, vagy bármi anyagi előnyben részesítette azzal a kifejezett céllal vagy feltétellel, hogy ezért hamis vallomást tegyen. Bár az egyszerű példálódzás, megemlítés, felszólítás egymagában — az állandó bírói gyakorlat szerint — nem alkalmas a felbujtás megállapítására, hanem szükséges az is, hogy az ilyen felhívást oly körülmények kísérjék, amelyek elég súllyal (determináló) hatással bírnak arra, hogy a tettesben a tett elkövetésére vonatkozó akaratelhatározást megteremtsék, jelen esetben tekintettel arra a szolgálati, függőségi viszonyra, amelyben az I. vádlott a IV. vádlottal szemben állott, a kir. Kúria a felbujtási megállapíthatónak találná akkor, ha az alsóbíróságok ily közvetlen bizonyító erejű tényt megállapítottak volna. Az ilyen ténymegállapításra a bűnösség megállapíthatása szempontjából jelen esetben már csak a vádlottak egybehangzóan tagadó védekezésére tekintettel is szükség volna. A IV. vádlott ugyanis azt vallotta, hogy ő egyik vádloltársának sem adott vagy igért semmit azért, hogy vallomást tegyen, hamis tanuzásra őket fel nem bujtotta, sőt az I. vádlottat ismélelten figyelmeztette, hogy csak a tiszta igazságot adja elő, semminemű útbaigazítást nem adott neki, ami a megfigyeléseit bizonyos irányba terelte volna, csupán a megfigyelésekre adott neki megbízást, Az I. vádlott viszont már a rendőrség előtt tett vallomásában kijelentette, hogy válóperben teendő vallomására őt senki sem beszélte rá, azért neki senki semmit nem igért s nem adott, ő a vádlottól csak a megfigyelésre kapott megbízást s ezt ő parancsnak véve teljesítette. Ezt a vallomást I. vádlott mindvégig s a főtárgyaláson is fenntartotta. Ezekkel az egybehangzó vallomásokkal szemben az alsóbíróságok nem állapítottak meg oly tényeket, amelyek szerint a IV. vádlott oly tevékenységet fejtett volna ki, amelyekből a felbujtás megtörténtére közvetlenül következtetést lehetne vonni. Az alsóbíróságok az ő következtetésüket elsősorban arra alapítják, hogy IV. vádlott megbízta az I. vádlottat feleségének megfigyelésével. Ámde pusztán abból a tényből, hogy a férj — a válás érdekében — megbízza egy alkalmazottját a feleségének megfigyelésére, még akkor sem lehet arra következtetni, hogy a megbízás hamis adatok szolgáltatására is kiterjed, ha a férjnek erre a megbízásra semmiféle indoka nem volt. Jelen esetben azonban