Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 21. kötet (Budapest, 1929)

Büntetőjogi Döntvénytár. 27 kódolt folytatására való viselkedési s ennélfogva nem alkalmasak sem a H. T. 76. §-ában, sem a H. T. 80. §. a) vagy c) pontjában meghatározott bontóok létesítésére, s az a. körülmény, hogy ez a kúriai ítélet azt is kimondotta, hogy a per eldöntésére közömbös az is, hogy e tanuknak e perben tett vallomása hamis-e vagy sem; nem zárja ki a jelen bűnügyben annak megállapítását, hogy a szóbanforgó vallomások a bontó per lényeges körülményére vonatkoztak. A kir. ítélőtábla ítéletének indokolásában fejti ki azokat az indokokat, amelyek őt a III. vádlott fölmentésére vezették s itt azt jelenti ki, hogy megítélése szerint e vádlottnak polgári ügyben telt hamis tanúvallomása az ügynek nem lényeges körülményeire vonatkozik. Bár ez a megállapítás ellentétben van ugyanezen ítéletben foglalt azzal a megállapítással, hogy az I., II. és 111. vádlottaknak a polgári ügyben annak lényeges körülményeire nézve tett és esküvel megerősített vallomásuk hamis, a kir. Kúria ezen közbevetőleg tett megállapításnak a III. vádlottal kapcsolatos részét — tekintettel a rendelkező részben tett intézkedésre, amely összhangzásban van a fentebbi részletes indokolással — mint nyilván tévedésben alapulót nem tekintette olyannak, amelynek folytán az indokolás az ítélet rendelkező részének ellentmondana (Bp. 384. §. 10. p.). A kir. Kúria álláspontja szerint a Btk. 215. §. szempontjából lényeges mindama körülmény, amely az ügy kimenetelére, érdemleges eldöntésére bármi tekintetben befolyással lehetett, Ebből az álláspontból vizsgálva a bontóper esélyeit, a kir. Kúria úgy találta, hogy a II. és III vádlottak vallomásainak jelentősége más, nevezetesen nagyobb lelt volna akkor, ha a polgári bíróság az I. vádlottnak a polgári pörben lényegesnek, sőt valósága esetében döntőnek elismert tanúvallomását nem találta volna valótlannak. Ha ugyanis a polgári bíróság utóbbinak ezt a tanúvallomását már magábanvéve nem ismerte volna fel valótlannak s annak csak némi bizonyító erőt is tulajdonított volna a tekintetben, hogy alperes olyan cselekedeteket vitt végbe, amelyek alkalmasak a H. T. 76. §-ában meghatározott bontó ok létesítésére, akkor bizonyára a II. és III. perbeli tanuknak ugyanarra a viszonyra vonatkozó vallomásai — feltéve természetesen, hogy a polgári bíróság ezeket is valóknak fogadta volna el — nagy súllyal alátámaszthatták és megerősíthették volna felperes keresetének ténybeli alapját. Ennek folytán tehát úgy taláita a kir. Kúria, hogy a II. és III. vádlottak vallomása a bontóper lényeges körülményére vonatkozott s nem találja indokoltnak azt a megkülönböztetést, amelyet a kir. ítélőtábla ebből a szempontból e két tanú vallomása között