Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 21. kötet (Budapest, 1929)

120 Büntetőjogi Döntvénytár. vizsgálóbíró előtt megismételt, de ugyanakkor nyomban vissza is vont, ámde ezt a vallomást, mint a főtárgyaláson kiderült, ártatlanul történt fogvatartásának és az e részben használt jogorvoslat sikertelenségének tudatában, a vele szemben alkalmazott magánzárka és fegyelmi büntetés hatása alatt, olyan lelki állapotban tette, amely a főtárgyaláson kihallgatott orvosszakértők egybehangzó véleménye és K. fogházi alkalmazott vallomása szerint, megingatott lelki egyensúlyra mutat, amelyre utal különben a vizsgáló bíró által felvett jegyzőkönyvből megállapítható az a körülmény is, hogy vallomását zavarosan és állandó sírás között telte meg. Az ilyen körülmények között megtett és egyébként is nyomban visszavont vallomás, a kártalanítás és igény megállapítását kizáró beismerő vallomásnak, a kir. Kúria megismerése szerint, nem tekinthető . . . 83. A St. 4-8. §. végbekezdése csupán a különböző sajtójogi felelősségi fokozatok között teremtette meg az elévülés kérdésében az egységet; nem terjed ki azonban hatálya a St. 37. §. 1. bek-ben említett szerző ellen folyamatba tett eljárásra, mert ez a szerző sajtójogilag felelős személynek nem tekinthető. (Kúria 1928 máj. 8. B I. 8987/1927. sz.) Indokok: ... A vádbeli sajtóközlemény 1925. évi március hó 8. napján jelent meg, a főmagánvádló pedig magánindítványát s egyben vádját is csak 1926. évi november hó 2-án terjesztette elő s illetve, ahogy ő mondta, terjesztette ki a vádlottakra, akik ellen az elsőbírói intézkedés csak 1926. évi november hó 3. napján tétetett meg. A kir. törvényszék az elévülés kérdésével egyáltalán nem foglalkozott, az eljárt kir. ítélőtábla pedig azt a St. 48. §. 3. és a St. 37. §. 1. bekezdésére való tekintettel nem találta fennforgónak. Ervelése szerint az eredeti feljelentés és a szükséges bírósági intézkedés a szerzők ellen törvényes időben megtörténvén, annak hatálya a közlő szerzőkre, vagyis a vádlottakra is kiterjedt. A kir. ítélőtáblának ez az érvelése azonban téves. Kétségtelen tény ugyanis, hogy R. Vilmos és S. István, mint a szóbanforgó egyoldalú jegyzőkönyv együttes szerzői ellen a bűnvádi eljárás jogerősen azért szüntettetett meg, mert a jegyzőkönyvet M. Gyula és Cs. Ferenc a nevezett szerzők beleegyezése nélkül tették közzé. Ehhez képest tehát a St. 37. §-a értelmében az utóbb neve-