Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 17. kötet (Budapest, 1925)

50 Büntetőjogi Döntvénytár. Ami a kir. főügyésznek a Bp. 385. §. 1. b) ponljaira alapított semmisségi panaszát illeti, azt a kir Kúria annyiban találta alaposnak, hogy a 12 rendbeli sikkasztás vétségére vonatkozóan a kir. ítélőtábla minősítését — bár nem a kir. főügyész jogi nézetének megfelelően — tévesnek kellett kimondania. A vádlott bíró ugyanis, aki a fennálló szabályok értelmében az általa íléletileg kirótt pénzbüntetéseknek sem fölvételére, sem őrizetére, sem kezelésére nincs feljogosítva, — a 12 sikkasztás vétségének minősített cselekmények eseteiben az általa jogerősen elítéltektől mégis pénzbüntetéseket vett föl s azokkal mint sajátjával rendelkezett. Ha erre nézve a valónak vett tényállásban egyéb :idal nem volna, akkor a kir. ítélőtábla minősítése törvényes volna; mert az állandó bírói gyakorlat is a közhivatalnoknak csak azokat a sikkasztásait minősíti hivatali sikkasztásoknak, amelyeket a közhivatalnok saját hivatali hatáskörében követ el; viszont csak közönséges sikkasztásoknak minősít oly sikkasztásokat, amelyeket a közhivatalnok mint ilyen ugyan, de törvényes hatáskörén túlmenően valósít meg. A kir. főügyésznek a Btk. 462., 463. §-ai szerint való hivatali sikkasztások bűntetteinek létrejöttét vitató jogi felfogása tehát nem helyes. A kir. ítélőtábla azonban ezeket a cselekményekel mégis tévesen minősítette, mert nem vette figyelembe az általa is valónak elfogadott tényállásnak azokat a részleteit, amelyek idevágnak s amelyeket a tettazonosság körében a vád kötelező kimerítéseképen figyelembe kellett volna vennie. A tényállás szerint ugyanis a vádlott járásbíró az általa elítélt feleket arra utasította, hogy a pénzbüntetés lefizetése végett hozzá, az ő hivatali helyiségébe jöjjenek és pedig olyan (pénteki) napon, amikor nem tárgyal, vagyis amikor mellette senki sincs. Az elítéltek bíztak a bíróban. Utasításait parancsnak vették. Megjelentek a szobájában, fizettek, s megelégedtek nyugta helyett kis cédulákkal, mert a vádlott megnyugtatta őket, hogy a nyugta felesleges, drága a papir, s ő különben is a pénzt az iratcsomóba teszi és az állampénztárnak küldi. Emellett a vádlott színleg iratokból- mondta, ki mennyit fizet és sohasem küldte az így magához rendelteket a pénzbüntetések nyilvántartására és átvételére jogosított közhivatalnokhoz. A tényállás e részeiből a kir. Kúria jogilag arra a következtetésre jutott, hogy a vádlott a bírájukban vakon bízó elítélteket — akik különben is egyszerűbb emberek voltak — abból a célból, hogy magának jogtalan vagyoni hasznot szerezzen, fondorlattal tévedésbe ejtette, velők elhitette, hogy neki mint bíró-