Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 17. kötet (Budapest, 1925)

Büntetőjogi Döntvénytár. 28 Üdvözítő földi alakját költői ihlettel dolggzta ki és a boldogító hit fénykörébe állítja be, tehát a Szent-Írás szellemébe elmélyedi vádlottól az Istenkáromlás szándéka távol állott. Ezzel szemben az alsóbíróságok által valónak elfogadott tényállás szerint a vádlott cikke végén beszél ugyan arróí, hogy csak az örök, a változatlan hit képes föltámasztani, de egyébként azt állítja, hogy <üézusok, Kajafások és Pontius Pilátusok úgy sodródnak, kavarognak, váltakoznak és imbolyognak a rohanó idő szédületében, mint valami tébolyodott kaleidoszkóp)). Az így emberileg eláltalánosított és elsekélyesílelt Jézusról pedig előzően azt a sivár leírást adja, hogy «az öszlövérlestű, csapzotthajú, fiatal zsidó, akinek neve, hite, rokonsága, vagyona, barátja, szülőhelye, foglalkozása ismeretlen; hogy ténfergő koldus, a világ szemelje, a világ üldözöttje, akihez hasonló száz, meg száz ténfergett a forró Palesztinában, a széles provinciák mindegyikében, a kikötőkben, a halásztanyákon, a széles utak mentén, a suburrában (kéjlanyán) és a tuskulánumok körüb. A cikknek e tartalmából a kir. Kúria az adóbíróságokkal egyetértően azt a következtetést vonja le, hogy itt nem költői ihlettel megalkotott, az örökigazsághoz, az eszményi szépséghez felemelő írásműről van szó, hanem olyanról, amely kedvteléssel a földiség nyers anyagába merül, amely tehát a Szent-Írás szellemét forrásának épenséggel nem nevezheti, a vádlott feldolgozásában a feltámasztó hitnek telt némi engedmény a felkavart durva anyag nyersességét nem enyhíti. A cikk tartalma ezek szerint Jézus istenségét nemcsak említésre méltónak nem tartja, hanem az anyagi és erkölcsi szennyet sem kerülő leírásával az olvasóban annak képzetét is elsorvasztani igyekszik azáltal, hogy Jézust, mint embert is a társadalom legalábbvalójának «a világ szemetjének)) festi. Ha a vádlott ilyen leírást közönséges emberről adna, azt a törvény értelmében feltűnően durva becsületsértésnek kellene minősíteni ; mivel pedig a vádlott mindezeket a keresztények állal Istenként imádolt Jézusról, a Szent-Háromság egy Isten második személyéről mondta el, ezzel tudatosan olyan Istenkáromlást vitt véghez, amely kiállló ridegségével a keresztény hívők sokaságánál közfelháborodást, közbotrányt okozott, amint erről a való tényállás szerint a törvényhalóság határozata hűen számot ád. A vádlottnak a sajtóközlemény tartalma állal akként megvalósított vádbeli vétségért való büntetőjogi felelősségén az sem változtatna semmit, ha a cikk íróművészi alkotás volna, amiről egyébként nincs szó. A művészi eszközök erejével elkövetett büntetendő cselekmény ugyanis csak oly bűncselekmény, mint más, legfeljebb, hogy a művészi erőkkel való méltatlan visszaélés a