Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 17. kötet (Budapest, 1925)

Büntetőjogi Döntvénytár. a főmagánvádló őt vádolta meg szerzőként a szóbanforgó rágalmazás vétsége miatt. A vádirat elleni kifogásaiban F. István fenntartotta azt az állítását, hogy a vád tárgyává tett sajtóközleményt ő írta és azt ő tétette is közzé. A valódi szerzőt léhát akkor sem nevezte meg és az egyébként sem volt akkor még a bíróság előtt ismeretes. így történt aztán, hogy a bíróság a vádba tett bűncselekmény miatt szerzőként F. Istvánt helyezte vád alá. A vád alá helyezés után körülbelül egy hónappal F. István, ki időközben a laptól megvált, önként jelentkezett a bíróságnál és a kézirat egyidejű beszolgáltatása mellett bejelentette, hogy a kérdéses cikket H. Károly írta és tétette vele, mint szerkesztővel, közzé, amit E. Károly be is ismert. Az alsóbíróságok most már H. Károlyt vonták felelősségre a St. 33. >i-nak 1. bekezdése alapján, mint szerzőt és őt el is ítélték, ellenben F. Istvánt, ki az elsőbíróság érvelése szerint ekként most már a felelősségi fokozatokból kieseit, jogerősen felmentették. A másodbíróság ítélete ellen a közvédő a Bp. o85. S-nak I. a) pontja alapján semisségi panaszt jelentett be, nyilvánvalóan H. Károly vádlottnak ama korábbi védekezése és illetve fellebbezése alapján, mely szerint a vádbeii cikk nem vonatkozván a főmagánvádlóra, utóbbinak nem volt joga a magánindítványt és vádat előterjeszleni. Ez a panasz azonban tárgytalanná vált, meri a kir. Kúria hivatalból észlelte, hogy H. Károly a Bp. 573. §-nak I. bekezdésére való tekintettel már nem volt felelősségre vonható. A való tényállás szerint ugyanis F. István a felelős szerkesztői minőségben valótlant mondott ugyan, midő elsőízben önönmagát nevezte meg szerzőként, ami egyértelmű volt a szerző kiléte megjelölésének megtagadásával, de mivel akkor még a valódi szerző egyébként is ismeretlen s így felelősségre vonható nem volt, csupán F. István szerkesztő ellen volt a bűnvádi eljárás tovább folytatható. F. István a vádirat elleni kifogásaiban sem fedte fel a valódi szerző kilétét, hanem ezt csak utóbb cselekedte, amikor már a Bp. blí. §-nak 1. bekezdése szerint nem volt joga ahhoz, hogy a sajtójogi felelősséget, melyet őt az adott esetben tulajdonképen csakis mint felelős szerkesztőt terhelte, a szerzőre, vagyis H. Károlyra, átháríthassa. Az alsóbíróságok tehát megsértették a törvényt, midőn a Bp. 572. §-nak rendelkezése ellenére ahelyett, hogy csupán F. Istvánt, mint felelős szerkesztőt vonták volna felelősségre, II. Károlyt, a szerzőt, ítélték el, holott utóbbival szemben a szerzői fokozat felelőssége a fentiekre való tekintettel már érvényesíthető nem volt. Ez a Bp. 385. §. i. e) pontjába ütköző törvénysértés H. Ká-