Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 16. kötet (Budapest, 1924)

Büntetőjogi Döntvénytár. 99 91. Rágalmazás vádja esetében a Kúria dönti el, uajjon az alsóbíróság által bizonyítottnak vett való tények alapján bebizonyítást nyert-e a vádbeli tényállítás valósáqa. „, . J (Kuna 1923 szept. 19. B I. 3947/1923. sz.) Indokok: . . . A másodbíróság ítélete ellen a védő a Bp. 385. §-ának 1. a) pontjára való hivatkozás mellett azért jelentett be semmisségi panaszt, mert a valóság bizonyítása sikerült. A panasz alapos. Bizonyított való tény ugyanis, hogy főmagánvádló a szóbanforgó bizalmas felterjesztésében illetékes helyen a vádlott internálását hozta javaslatba. Ugyancsak bizonyított való tény az is, hogy főmagánvádló ezt a javaslatát minden bizonyító és terhelő adat nélkül kizárólag azért tette, mert mint maga mondta, ő úgy érezte és úgy volt meggyőződve, hogy vádlott internálandó. Ezen való tényállás ellenére az alsóbíróságok még sem találták a valóságot bebizonyítottnak és pedig azért nem, mert szerintök nem merült fel adat arra nézve és illetve bebizonyítást nem nyert az, hogy főmagánvádló jobb tudomása ellenére, vagyis a vádlott ártatlanságának tudatában tehát rosszhiszeműen kívánta a vádlott internálását. Ez az érvelés azonban téves. A valóság bizonyításának ugyanis egyedüli kelléke az, hogy a vádbeli tényállítás vagy valamely tényre közvetlenül utaló kifejezés valósága, vagyis maga a történeti tény bebizonyíttassák. Hogy ez a tény milyen érzésből, milyen célból és szándékból támadt, az a törvény szempontjából bizonyítás tárgyát nem képezheti. Teljesen közömbös tehát a valóság bizonyítása szempontjából az, hogy főmagánvádló milyen érzések és mily meggyőződés vezérelték akkor, midőn a vádlott internálását javaslatba hozta. Egyedül lényeges az, hogy hozolt-e fel a főmagánvádló és illetve fennforgott-e oly tárgyi bizonyító adat, mely az internálást a vádlottal szemben elfogadhatóan indokolttá látszott tenni. E tekintetben pedig magának a főmagánvádlónak beismerésében bizonyított való tény az, hogy neki ily bizonyító és terhelő adat nem állott rendelkezésére és így a vádlott internálását minden pozitív ok nélkül javasolta. Ily megokolatlan és csakis a puszta érzésre alapítóit előterjesztés azonban annál súlyosabban írható a lelkiismeretesség rovására minél nagyobb veszéllyel és minél súlyosabb következményekkel járt volna az a vádlottra nézve. Az a körülmény pedig főmagánvádló hivatali minőségében, a hivatalával járó diszkrécionális jogánál fogva tette meg ama javaslatot, a valóság bizonyítása szempontjából nemcsak hogy közömbös, sőt épen ez a hivatalos minősége a főmagán7*