Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 13. kötet (Budapest, 1921)
Biintelöjugi Döntvénytár. 63 sem említve, ügyvéd jelenlétében és közreműködése mellett alkudozás után 1916 október 1-én 25,000 K-ért megvette H. Ernő sértett házát és a teljes vételár megfizetését 1916 nov. hó 1-re Ígérte, mely határozott kijelentésével és magatartásával a sértettet arra is reábirta, hogy az beleegyezett abba, mikép a ház tulajdonjoga még a vételár lefizetése eJőtt a vádiolt nevére bekebelezlessék, mit utóbbi aztán arra használt fel, hogy tulajdonjogát nyomban bekebelezlette, azután a házat 18,000 k-val megterhelve, ebből az összegből a sértettnek csak 7900 K-t fizetett ki, a többit pedig a házon volt terhek törlesztésére és ügvvédi költségekre fordította, úgy hogy a sértettnek 10,530 K' 70 f hátralékos követelése minden fedezet nélkül maradt, mely tartozásának biztosítékául a vádlott, de azt is már csak a feljelentés megtétele után, váltót adott a sértettnek. Ezt a váltóját azonban a vádlott nem tudta beváltani, minek folytán a sértett a váltó alapján a házra végrehajtási zálogjogot kebelezletett be, de az árverést a 12,900 1915. I. M. E. sz. miniszteri rendelet tilalmára való tekintettel nem foganatosíttathatta. Ezen, valamint az elsőbírósági ítéletben foglalt és szintén valónak elfogadott többi ténymegállapításból az ítélőtábla azt a jogi következtetést vonla le, hogy a vádlott cselekvőségében sem jogtalan vagyonszerzésre irányuló célzat, sem pedig a sértettnek fondorlatos tévedésbe ejtése nem foglaltatolt, mert hiszen vádlott a házat lovábbeladásra vette s az ingatlanok értékének rohamos emelkedése folytán remélhette, hogy a házat oly áron lesz képes ismét eladni, melyből a sértett követelését kiegyenlítheti; mert továbbá a vádlott a házra felvett 18,000 K kölcsönből magának mitsem tartott meg és végül, mert a sértett némi gondosság mellett a vádlott vagyoni viszonyairól könnyűszerrel tudomást szerezhetett volna. Ez az érvelés azonban merőben téves. Fondorlat alatt ugyanis érteni kell minden oly valótlan állítást, cselekményt vagy általában rosszhiszemű magatartást, amely alkalmas arra, hogy a sértettet megtévessze és őt a vádlott által cétzott elhatározásra és cselekvésre reábírja. Nem is kívántatik a vádlott részéről a fondorlat büntethetőségéhez semmiféle ravasz vagy ügyes mesterkedés vagy fogás, hanem a Bn. 50. §-a szempontjából teljesen elegendő, ha a vádlóit rosszhiszemű és károkozási szándékkal kapcsolatos eljárása olyan, hogy a sértett a vádlott által célzott irányban megtévesztetvén, magát a vádlotl által szándékolt cselekvésre elhatározza és azt végre is hajtja. Ez az eredmény már önmagában is elég bizonyítéka a fondorlat fennforgásának. Nyilvánvaló tehát, hogy a csalás megállapíthatásának egy-