Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 8. kötet (Budapest, 1915)

Büntetőjogi Döntvénytár. 135 hatalom körében megillető felségjognak megvalósításában járt el, egy a törvény és a Felség meghagyása alapján kötelességét képező végrehajtási funkciót teljesítve. Annál inkább igényel azonban megvitatást az a kérdés, vájjon hatósági eljárásnak tekinthető-e az a ténykedés is, amely az említett funkciónak befejeztével kezdődött és amely alatt a vád tárgyává tett bántalmazások történtek. A hatósági tevékenység lényege a kir. törvényszék álláspontja szerint abban fekszik, hogy az illető tevékenységben az állami hatalomnak mint felsőbbségnek akarata nyilvánuljon meg, ami parancsadásban, meghagyásban, ezek teljesítésének ellenőrzésében s esetleges kierőszakolhatásában jut külső kifejezésre. Valamely hivatali eljárás jellegét pedig az a cél dönti el, amelynek megvalósítására az illető eljárás hivatva van. Annak megállapítására tehát, hogy valamely közhivatalnok eljárása ((hatósági)) eljárásnak minősíthető-e, épen nem elegendő az a körülmény, hogy az eljárás valamely hatóságnak, illetőleg hatósági hivatalnoknak vagy közegnek — vagyis az állami felsőbbségi akarat kinyilatkoztatására, illetőleg megvalósítására akár közvetlenül, akár közvetve, általánosságban feljogosított szervnek — eljárásaként jelentkeznék, hanem szükséges még az is, hogy az illető eljái'ás célja az állami fensőbbségi akaratnak az adott esetben leendő megvalósítására irányuljon. Az ezúttal elbírálás tárgyát képező esetben tehát nem érheti be a bíróság annak megállapításával, hogy a kormány és annak tagjai kétségtelenül közhatóságnak, illetőleg közhatósági szervnek tekintendők s hogy a minisztériumot az országgyűlés működésében fontos szerepkör illeti meg (a király kezdeményezési jogának érvényesítése, a tárgyalások során e cél érdekében való közreműködés s bizonyos, a parlamenti munka irányítása tárgyában való teendők körül), továbbá, hogy az 1848: III. tc. 28., 29. és 30. §-a a minisztereket bizonyos — hivatalukból folyó — jogoknak, illetőleg kötelességeknek az országgyűlésben való gyakorlására egyenesen feljogosítja, illetve kötelezi, amelyek közé tartozik az országgyűlésen való megjelenés és felszólalás joga is, hanem azt is kutatandónak találta a bíróság, vájjon a miniszterelnöknek az a felszólalása, amelynek során a vádbeli bántalmazás történt, valamely az állami fensőbbségi akaratnak megnyilvánulására, illetve megvalósítására célzó — tehát hatósági — tevékenységnek minősíthető-e vagy sem. A kir. törvényszék e tekintetben abból indult ki, hogy midőn a miniszterelnök az országgyűlés feloszlatásának alkotmányszerű voltát indokolja, illetve erről óhajtja a képviselőházat meggyőzni, oly eljárást fejt ki, mely magában a feloszlató királyi leiratban