Polgárijogi határozatok tára. A Kir. Kúria hivatalos kiadványa, 6. kötet (Budapest, 1930)

104 Polgári peres és nem peres eljárás 858. viszonyokat rendező jogforrásokba a törvényhozó rendszerint csak abban az esetben szokott hatásköri rendelkezést felvenni, ha az illető jogviszony keretében az említett általános szabály alól a közigazgatási hatóság, vagy valamely külön bíróság javára kivételt kíván statuálni. Például nem tartalmaz hatásköri szabályt a birtokos és a gazdatiszt közötti jogviszonyok szabályozásáról szóló 1900: XXVII. tc. sem, mert magánjogi jogviszonyról lévén szó, az abból származtatott igények érvényesíthetése tekintetében, az említett alkotmányjogi szabály értelmében a rendes bíróság hatásköre nyilvánvaló. Ennek a törvényhozási gyakorlatnak megfelelően az 1914. évi XVII. tc.-kel törvényerőre emelt vasúti szolgálati rendtartás 1907, évi javaslata és az államvasúti alkalmazottak illetményeit szabályozó 1907: L. tc, sem tartalmazott az alkalmazottak magánjogi igényeinek érvényesíthetése tekintetében semmiféle hatásköri rendelkezést. Annyira magától értetődő lévén, hogy az alkalmazottak szolgálati jogviszonyából eredő magánjogi vitás kérdések csak a rendes bírói útra tartozhatnak, hogy ennek kiemelését az eredeti javaslat teljesen szükségtelennek tartotta. A 34. és 55. §-ok hatásköri rendelkezéseit utólag, a képviselőház igazságügyi bizottságának jelentése alapján, iktatták a javaslat szövegébe azzal az indokolással, hogy „e toldás biztosítja minden alkalmazottnak a jogot, hogy a törvényellenesen történt elbocsátás minden esetében magánjogi igényeit a független bíróság útján érvényesíthesse annak dacára, hogy a javaslat a fegyelmi bíráskodást merőben a kollegális bíráskodásnak tartja fenn s ezért a bizottság e természetes jogszabályt ehelyütt is kifejezett és világos rendelkezésben kívánta kiemelni". A 34, és 55. §-okban foglalt toldást tehát fölös óvatosságból, kétség elhárítása végett azért iktatták törvénybe, nehogy a rendes bíróság a fegyelmi bíróság végérvényes határozatával elbocsátásra ítélt alkalmazott magánjogi igényére nézve leszállítsa a saját hatáskörét abból az okból, hogy itt már jogerős fegyelmi bírósági ítélet van. Ha pedig a törvény — 34. és 55. §-ából kitetszően — még a fegyelmi bíróság ítélete ellenére is biztosítani kívánta az államvasúti alkalamazott részére azt a természetes jogszabályban gyökerező jogot, hogy magánjogi igényeit a törvény rendes útján érvényesíthesse, annál inkább helye van a rendes bírói útnak az 1914: XVII. tc. 34. és 55. §-aiban nem említett azokban az esetekben, amelyekben a fegyelmi bíróság nem határozott.