Polgárijogi határozatok tára. A Kir. Kúria hivatalos kiadványa, 2. kötet (Budapest, 1929)

sz. Végrendeleti öröklés. 85 összességét kell érteni, melyeket a törvény, mint a jogügylet létesítéséhez szükségeseket megkíván. Ebből következik, hogy az ügymenet szűkebb vagy tágabb tartalmát az alaki kellékeknek az a mértéke szabja meg, melyet a törvény a végrendeletek minőségéhez képest érvényességük szempontjából előír, s minthogy e tekintetben az írásbeli és szóbeli végrendelet közti különbség döntő fontosságú, vizsgálni kell továbbá, hogy az idézett 82. §. a végrendeletek írásbeli vagy szóbeli alakját kívánta-e meghonosítani. Az európai államok törvényhozásai legnagyobb része a pandekta jog után indul; a közjegyző előtt alkotott végrendeletet szóbeli végrendeletnek tekinti, judikaturájuk nem tartja a közjegyző által felvett végrendelet érvényességéhez elegendőnek a tanuknak (vagy a másik közjegyzőnek) a végrendelet felolvasásánál, helybenhagyásánál és aláírásánál való jelenlétét, hanem semmiség súlya alatt követeli, hogy a végrendelkező végakaratát teljhatalmúlag adja elő a tanuk (vagy a másik közjegyző) jelenlétében, minek megtörténtével foglalhatja csak azt a közjegyző írásba (jegyzőkönyvbe). Hogy ily szabályozásnál a végakarat szóbeli előadása az ügymenet nélkülözhetetlen kiegészítő része, kétséget nem szenved. De a közjegyző által felvett végrendeletnek ily szabályozása a közjegyzőkről szóló hazai törvényünkben, jelesül az 1874: XXXV. t.-c. idézett 82. §-a rendelkezésében fel nem ismerhető (ellenkezőleg Kern Tivadar: Öröklési jog 409. és köv. 1. és Rupp: Közj. tv. magyar. 132. és 133, 1.). E szakasz szövegéből nem állapítható meg, hogy a törvényhozás a szóbeli közvégrendelet alakját kívánta volna törvénybe iktatni. Az idézett §. a) pontjában használt „személyes kijelentés" kifejezés minden közelebbi meghatározás hiányában nem jogosít fel arra a föltevésre, hogy a törvény a végakarat teljtartalmának szóbeli előadását a végrendelet megalkotásának lényeges alkateleméül kívánta tekinteni, mert benne az élőszónak az írásba foglalással (jegyzőkönyvbe mondás) megkívánt szerves kapcsolata jut némi kifejezésre, mint ez több külföldi állam törvényhozásában minden kétséget kizárólag történik. Az okirat, melyet a közjegyző az idézett 82. §. értelmében felvesz, nem különböztethető meg alakilag sem bármily közjegyzői okirattól. Csak így érthető, hogy az ily végrendelet, amennyiben mint közokirat alaki kelléke hiányából érvény-