Vajdafy Emil: A magyar királyi Curia és a magyar királyi ítélőtáblák összes teljes ülési döntvényei polgári és bűntető ügyekben (Budapest, 1904)

67 földi kölcsönös biztosító vállalatokra is alkalmazást találnak, szükségképen következik a nemzetközi jognak általában elismert abból az elvéből, hogy más állam honosai a hazai polgárok irányában kiváltságos állásba nem helyezhetők s ehhez képest a legtágabb viszonosság esetében ós értelmében sem élvezhetnek nagyobb jogokat, mint aminőkkel azon ország polgárai birnak, amelyben saját honosságuk fentartása mellett üzletet alapitani kivánnak. Ezekkel szemben nem tartalmaz semmi ujat a fennemlitett 461. §-nak az a rendelkezése, hogy a biztosítási részvénytársaságok magukat a VII. czim határozatának is alávetni tartoznak, mert a fennebbiek szerint e kötelesség a külföldi biztositási vállalatokat különbség nélkül, következőleg a részvénytársaságokat ép ugy, mint a szövetkezeteket és a biztosításokkal foglalkozó egyes vállalkozókat amúgy is terhelné. Abból tehát, hogy e fölösleges külön rendelkezés csak a külföldi bizt. részvénytársaságok megemlítésére szorítkozik, a külföldi biztositási szövetkezetekre vonatkozólag sem az az előny le nem vonható, hogy azok a VII. czim követelményeinek teljesítése nélkül is, Magyarországban működhetnek, sem az nem következtethető, hogy a 461. §. azáltal, hogy a külföldi biztosító szövetkezeteket is fel nem emliti, implicite az országban való működéstől kizárni akarta volna. Ez utóbbi feltevés mindenekelőtt a hermeneutika azon szabályába ütköznék, mely szerint a homályos törvény akként értelmezendő, hogy egészben összhangzatos legyen; mert jelen esetben a kereskedelmi törvénynek ilyképen való magyarázata merőben lehetetlenné válnék, ha a külföldi biztosító szövetkezetekre vonatkozólag a 461. §. a 223. §. utolsó pontjával és 230. §-ával elvi ellentétbe helyeztetnék, minthogy ennek következtében a 461. §. különleges rendelkezése — ha valóban léteznék — az idézett előző panaszokat nem módosítaná, vagy kiegészítené, hanem azokat egyenesen eltörölné, s ekként azt a jogot, melyet e szakaszok a külföldi biztosító szövetkezeteknek kifejezetten nyújtanak, ezektől egyszerűen elvonná. Nem tekinthető továbbá helyesnek az emiitett feltevés azért sem, mert figyelmen kívül hagyja, hogy a kereskedelmi törvény 461. és 462. §§-aiban idézett 210., 211., 218. és 220. §§-ok, a 230. és 246. §§-ok szabályainál fogva, a külföldi szövetkezetekre is megfelelő alkalmazást nyernek, következőleg a kereskedelmi törvény mindenkor, midőn a 210., 211., 218. és 220. §§.-okat idézi, nemcsak a részvénytársaságokat, hanem a szövetkezeteket is szem előtt tartja. Megdöntik végre a kérdéses feltevést a kereskedelmi törvény hatályba lépte után keletkezett azon későbbi törvényeink is, melyek által a német birodalommal, az olasz királysággal és a svájczi köztársasággal kötött kereskedelmi szerződéseink beczikkelyeztettek (1878 : XXXVL, 1888: XV. és 1888: XXXVII. t.-czikk), mert mindezekben nyíltan ki van mondva, hogy az egyik 5*