Polgári jogi döntvénytár. Bírósági határozatok 10. kötet, 1982-1985 (Budapest, 1987)

rádió-magnetofon készülék által szolgáltatott magnetofonos zeneszolgáltatásra alapította kereseti igényét. A kereseti igény megalapozottsága szempontjából annak volt ügydöntő jelentősége, hogy a zeneszolgáltatás a fogyasztóközönség rendelkezésére álló helyiségben történt-e, ehhez képest megvalósult-e a zeneművek újbóli nyilvános előadása. Az alperes perbeli védekezése szerint ugyanis a magnetofonkészüléket nem a vendégek rendelkezésére álló részben, hanem az azzal szomszédos, ajtó nélküli, boltíves nyíláson át megközelíthető mosogatóhelyiségben tartotta üzemben. Az első fokú bíróság a tényállást az alperes leányának, valamint J. L. E-nének a tanúvallomása alapján állapította meg. A Legfelsőbb Bíróság — figyelemmel arra, hogy a tanú vallomása a helyszíni ellenőrzések során tapasztaltakra vonatkozóan adatokat egyáltalán nem tartalmazott, és az alperes a felperes által végzett ellenőrzés során kiállított adatlap aláírásával igazolta a felperes által állított tényállást, illetve a felperesi alkalmazottal részletfizetési kedvezmény megadása érdekében is tárgyalt — a fellebbezési eljárás során további bizonyítást folytatott le. A tanúként kihallgatott W. G. tanú azt vallotta, hogy mind az 1982. május 4-én, mind pedig az 1983. január 18-án tartott ellenőrzés során a készülék abban a helyiségben volt elhelyezve és szolgáltatott zenét, ahol a vendégek is tartózkodtak. A tanú ugyan a Szerzői Jogvédő Hivatal felperes alkalmazottja, ez az érdekeltség azonban önmagában nem teszi aggályossá vallomását. A tanú pontosan és egyértelműen írta le a perbeli helyiséget és jelölte meg azt a helyet, ahol a készülék el volt helyezve. Vallomását alátámasztja a felperes által csatolt okirati bizonyíték (adatszolgáltatási lap) is, amelyen az alperes aláírásával elismerte, hogy az üzletében magnetofonos zenét szolgáltatott és részletfizetési kedvezményt kért a felperestől a perbeli kötelezettségének teljesítésére. A fenti bizonyítékokkal szemben az alperes utóbb, a per során kellő indok nélkül állította azt, hogy az általa üzemeltetett vendéglátó egységben nem szolgáltatott zenét. A Legfelsőbb Bíróság a bizonyítékokat a maguk összességében mérlegelve [Pp. 206. §-ának (1) bekezdése] tényként állapította meg, hogy a zeneszolgáltatás a vendégek részére nyitva álló helyiségben történt, ezért az Szjt. 53. §-ának (1) bekezdése alapján az alperest kötelezte a leszállított kereseti követelésnek megfelelő összegű szerzői díj megfizetésére (Legfelsőbb Bíróság Pf. IV. 20 95111983. sz., BH 1984/7. sz. 268.). 39. A közönség számára nyitva álló térben rádiókészülék megszólaltatása a szerzői jogdíj fizetése iránti igény szempontjából zeneszolgáltatásnak minősül, mégpedig függetlenül attól, hogy az üzemeltető szándéka szerint a műsor valójában kit szórakoztatott [Ptk. 86. §, 1969. évi III. tv. 40. § (1) bek., 52. § (1) bek., 53. §, 144/1981. (MK 22.) MM sz. ut. 9. §]. Az alperes a „Különleges Divatáru" szaküzletében elhelyezett rádiókészülékével zenét szolgáltatott. Az 1983. évre fizetendő havi 20 forint jogdíjat sem előzetesen, sem utólag nem fizette meg. Az első fokú bíróság a felperes keresetének helyt adva, az alperest 240 forint szerzői jogdíj és 240 forint bírság megfizetésére kötelezte. Ugy rendelkezett továbbá, hogy az alperes köteles a szaküzletben a gépzene-szolgáltatást megszüntetni, „vagy pedig annak jogát jogdíj fizetésével megszerezni". Az ítélet ellen az alperes fellebbezett. Beadványának lényege szerint a rádiókészüléknek az üzlethelyiségben való működtetését nem vitatja, nem tekinti azonban ezt „zeneszolgáltatásnak", hanem személyes szükségletét kielégítő 52