Polgári jogi döntvénytár. Bírósági határozatok 10. kötet, 1982-1985 (Budapest, 1987)

FM számú rendelettel kiadott Állategészségügyi Szabályzatnak a 42/1968. (XI. 26.) MÉM számú rendelettel megállapított szövegű 25. számú melléklete P./Baromfipestis című része 21. pontja szerint zárlatot rendelt el. Államigazgatási jellegű intézkedés továbbá a II. r. alperes főállatorvosa részéről a 19. pont c) bekezdése szerint a kötelező védőoltás elrendelése is. Nem tekinthető azonban államigazgatási jellegű tevékenységnek a kötelező védőoltás foganatosítása akkor sem, ha azt az egyébként hatósági jogkörrel felruházott II. r. alperes végeztette el. A felperes kára tehát államigazgatási jellegű tevékenységgel összefüggésben keletkezett, mert nem vitás, hogy a baromfiállomány leölésére és a kártalanításra vonatkozó határozat hatósági jogkörben meghozott határozatnak minősül. Maga a károkozó magatartás azonban nem a jogszerű államigazgatási határozat meghozatala volt, hanem az, hogy a védőoltás foganatosításakor a betanított oltók nem megfelelően jártak el, és nem oltották be a felperes teljes baromfiállományát. A károkozó magatartás tehát nem államigazgatási jellegű tevékenység körében történt, ezért a felperes kártérítési igényét nem a Ptk. 349. §-ában foglaltak szerint, hanem a Ptk-nak a kártérítésre vonatkozó általános szabályai szerint kell elbírálni. Tévedett az első fokú bíróság, amikor a felperes keresetét a Ptk. 349. §-ának (1) bekezdésében foglaltakra hivatkozással elutasította. Az első fokú bíróság eltérő jogi álláspontja következtében nem vizsgálta, hogy az alperesek kártérítési felelőssége a Ptk-nak a kártérítésre vonatkozó általános -szabályai alapján megállapítható-e. Az e tárgyban való vizsgálódás nagyobb terjedelmű bizonyítási eljárás lefolytatását igényli. Ezért a Legfelsőbb Bíróság az első fokú bíróság ítéletét a Pp. 252. §-ának (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az első fokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította. Az újabb eljárás során az első fokú bíróságnak mindenekelőtt azt kell vizsgálnia, hogy a felperesnél eljáró T. I-né betanított oltó és H. L-né fogó a II. r. alperes alkalmazottai voltak-e, s így a Ptk. 348. §-ának (1) bekezdése kerülhet-e alkalmazásra. Ha a nevezettek nem alkalmazottak voltak — mint ahogy a per eddigi adatai szerint arra lehet következtetni, hogy a II. r. alperes megbízottaiként jártak el — vizsgálnia kell, hogy oltói tevékenységüket milyen jogviszony alapján végezték. Abban az esetben, ha a II. r. alperes megbízottai voltak, lehetőséget kell adni a II. r. alperesnek arra, hogy a Ptk. 350. §-ának (1) bekezdésében foglaltak szerint bizonyítsa: a felelősség alól mentesülhet, mert a megbízott megválasztásában, utasításokkal ellátásában és felügyeletében mulasztás nem terheli. Szükség esetén lehetőséget kell adni a felperesnek arra, hogy keresetét a Pp. 146. §-ának (2) bekezdése alapján az oltást végző személyekre is kiterjessze. Vizsgálnia kell az első fokú bíróságnak továbbá azt is, hogy a felperes a kár elhárítása, illetőleg csökkentése érdekében úgy járt-e el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható, vagy felróható közrehatása miatt a Ptk. 340. §-ának (1) bekezdése szerint kármegosztást kell elrendelni. A per eddigi adatai szerint ugyanis az állapítható meg, hogy a felperes távolról sem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Annak ellenére ugyanis, hogy az oltók a jelentős állományból csak 50 db-ot oltottak be, semmiféle intézkedést nem tett az állomány többi részének beoltására. Ez a felperes terhére annál is inkább felróható, mert saját felesége vallotta: „... azt 216