Polgári jogi döntvénytár. Bírósági határozatok 8. kötet, 1978-1979 (Budapest, 1982)

sal csak attól a díjfizetési kötelezettségtől akar szabadulni, amelyre bírósági ítélet kötelezi; ez joggal való visszaélés. A fellebbezés megalapozott. A találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1969. évi II. törvény (Szt.) 54. §-ának (1) bekezdése szerint „a szabadalom megsemmisítését bárki kérheti". A törvény tehát nem szűkíti a megsemmisítésre jogosultak körét, ebből nem zárja ki a szolgálati találmány szabadalmasát (általában a munkáltatót) sem. Ha a törvényhozó szándéka arra irányult volna, hogy a szolgálati találmány szabadalmasa ne kérhesse a szabadalom megsemmisítését, ez esetben a törvény bizonyára így rendelkezett volna. Ilyen korlátozás hiányában pedig az említett jogosultság a szolgálati találmány szabadalmasát is megilleti. Ez összhangban van az ahhoz fűződő közérdekkel, hogy a szabadalommal járó előnyöket csak az olyan találmány élvezhesse, amely valóban megfelel a szabadalmazhatóság követelményeinek. Az Szt. 31. §-ának (1) bekezdése szerint a közzétételi nyilvántartásban feltüntetett bejelentő, illetve a szabadalmi lajstromban feltüntetett szabadalmas az Országos Találmányi Hivatalhoz intézett írásbeli nyilatkozattal a szabadalmi oltalomról lemondhat. A szolgálati találmány szabadalmasát megilleti tehát az a jog, hogy lemondjon a szabadalmi oltalomról. Ez a jogosultság azonban nem zárja ki a törvényben szabályozott másik jogosultság gyakorlását. Márpedig a lemondás és a megsemmisítés egymástól független, eltérő jellegű és más-más hatást kiváltó, más-más jogkövetkezménynyel járó jogintézmények. A lemondás egyoldalú jognyilatkozat, amely nem is vonható vissza [4/1969. (XII. 28.) OMFB—IM sz. r. — Szt. V. — 11. § (1) bek.]. Lemondás esetén a munkáltató továbbra is köteles találmányi díjat fizetni [R. 1. § (2) bek. b) pont], s csak akkor mentesül a díjazási kötelezettség alól, ha az Szt. 9. §-ának (2) bekezdése alapján hozzájárul ahhoz, hogy a találmánnyal a feltaláló (jogutódja) rendelkezzék, vagy ha bizonyítja, hogy a találmány nem felel meg az Szt. 1. §-ában megjelölt követelményeknek [R. 1. § (3) bek.]. A lemondás tehát általában nem szünteti meg a feltalálói minőséget, az ehhez fűződő személyiségi jogok továbbra is fennmaradnak. A megsemmisítés nem az ezt kérelmező egyoldalú nyilatkozatával következik be, hanem az Országos Találmányi Hivatal írásbeli előkészítés után szóbeli tárgyaláson határoz a megsemmisítés kérdésében, továbbá a megsemmisítési kérelem visszavonása esetén az eljárást hivatalból lehet folytatni [Szt. 54. § (2) és (3) bek.]. Az Szt. 32. §-ának (1) bekezdése azt a határozott rendelkezést tartalmazza, hogy a szabadalmat — keletkezésére viszszaható hatállyal — meg kell semmisíteni, ha aj a szabadalom tárgya nem felel meg a 6. § (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott feltételeknek, vagyis ha nem voltak meg a szabadalmazhatóság feltételei, b) a leírás nem felel meg a törvényes feltételeknek (41. §). Ezekben az esetekben tehát a szabadalmat meg „kell" semmisíteni. A megsemmisítés annak kinyilvánítását jelenti, hogy kezdettől fogva nem volt szabadalom, s ennek folytán a feltalálót nem illették meg az Szt-ben meghatározott személyhez fűződő jogok sem. A szabadalmas díjfizetési kötelezettsége megszűnik, s egyben a múltra vonatkozóan is megszűnik a díjfizetés jogalapja, az esetleg kifizetett találmányi díjat a szabadalmas a feltalálótól a jogalap nélküli gazdagodás (Ptk. 361., 364. §) szabályai szerint visszakövetelheti. Mindezekből következően a szabadalmi oltalomról való lemondás lehe75