Polgári jogi döntvénytár. Bírósági határozatok 7. kötet, 1976-1977 (Budapest, 1979)

ellenére a felperes beköltözött a lakószobába, az alperesek pedig megépítették részére a konyhát is. A felperes 1974. szeptember 13-án benyújtott keresetlevelében a „szerződés felbontását" és módosított keresete szerint azt kérte, hogy a bíróság kötelezze az alpereseket 29 400 Ft visszafizetésére. Az alperesek ellenkérelmükben a „szerződés megszüntetését" nem ellenezték. Hivatkoztak azonban arra, hogy a felperes által átadott 30 000 Ft-ot építkezésre költötték, így azt csak részletekben tudják a felperesnek visszafizetni. Az első fokú bíróság kötelezte az alpereseket arra, hogy a felperesnek 29 400 Ft-ot megfizessenek, mégpedig 3000 Ft-ot 1975. január 31-én, a fennmaradó összeget pedig 1975. február 1-től kezdődő havi 1000 Ft-os részletekben azzal, hogy két részlet elmulasztása esetén a hátralék egy összegben esedékessé válik. A felperest ezzel szemben arra kötelezte, hogy 1975. január 31-én az általa elfoglalt szoba-konyhát kiürítve bocsássa az alperesek rendelkezésére. Ezenkívül rendelkezett a bíróság a perköltség viselése felől is. A másodfokú bíróság az első fokú ítéletet helyben hagyta. Döntését azzal indokolta, hogy az alperesek havi jövedelmére tekintettel a részletfizetési kedvezmény megadása indokolt volt. A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás megalapozott. A peres felek által 1973. november 26-án megkötött szerződés szerint a felperes részére az alperesek természetbeni tartás szolgáltatását nem vállalták, csupán lakrész kialakítását és lakás biztosítását. Külön is hangsúlyozza a szerződés második pontja: „a szerződéskötéssel a felperes azt kívánta elérni, hogy élete végéig megfelelő lakás álljon rendelkezésére, ha pedig megbetegedne, ápolásban és gondozásban részesüljön". Kiemeli a szerződés azt is, hogy a felperes „nyugdíja felett szabadon rendelkezik, az ellátásáról saját maga gondoskodik, ő takarítja az általa használt lakrészt, lakrésze fűtéséről és világításáról saját költségén maga gondoskodik". Megállapítható tehát, hogy a felek közötti szerződés döntő mértékben a felperes jövőbeni gondozásának a biztosítását célozta, ezért nem minősíthető „tartási" szerződésnek. A gondozási szerződés érvényessége viszont nincs államigazgatási jóváhagyáshoz kötve. A szerződésnek ezt a jellegét az államigazgatási hatóság is helyesen ismerte fel, amikor a kiemelt indokokra figyelemmel a „jóváhagyást megtagadta". Az államigazgatási jóváhagyás hiányában ezért a szerződést nem lehet érvénytelennek minősíteni. Ettől függetlenül a szerződés megkötése után a felek a szerződést közös megegyezéssel megszüntették. A felperes a keresetlevelében azt adta elő, hogy az alperesek a szerződésben vállalt kötelezettségeiknek megfelelően nem tettek eleget és ezért a szerződést a továbbiakban nem kívánja fenntartani. Az alperesek pedig ezután kijelentették, hogy a maguk részéről sem látják indokát a szerződés további fenntartásának. A Ptk. 319. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezések alkalmazásával tehát a felek által megkötött szerződés a jövőre nézve megszűnt. A megszűnés előtt már nyújtott szolgáltatást és ellenszolgáltatást el kell számolni. Az eljárt bíróságok ugyan tévesen hivatkoztak a Ptk. 237. §-ára, a szerződés ugyanis érvényesen jött létre, ennek ellenére az elszámolás helyesen történt, mert a Ptk. 319. §-ának (2) bekezdésében írt rendelkezések alapján 182